Szemészet, 2021 (158. évfolyam, 1-4. szám)
2021-09-01 / 3. szám
Our experiences with the Yamane intrascleral intraocular lens fixation technique Bevezetés A szemsebészeti eljárások fejlődésével az aphakia napjainkban lényegesen ritkább állapottá vált, mint évtizedekkel ezelőtt. Még ma is számolnunk kell azonban előfordulásával komplikált kataraktaműtéteket, illetve traumát követően. A szemsebész alapvető célkitűzése a lehető legjobb optikai rehabilitáció biztosítása a betegek számára, nincs ez másképp az aphakiás esetekben sem. Számos módszer létezik az intraocularis lencse (IOL) szekunder implantálására a toktámaszték nélküli szemeken (3, 13, 14, 16, 19, 24). Az elülső csarnokba ültetett műlencsék világának leáldozása után lehetőségünk van az lOL-t az irishez rögzíteni, ehhez különféle varrattechnikák állnak rendelkezésünkre (5). Választhatunk iris-clip műlencséket is (19, 20), ezek előnye, hogy varrat behelyezése nélkül fixálhatok az iris elé és retropupillarisan is. Dönthetünk a műlencse sclerafixációja mellett, ehhez ugyancsak számos technika áll rendelkezésünkre (2, 10, 18). Ezen eljárások többsége varrat behelyezését teszi szükségessé, amelyeknél bizonyos esetekben számolnunk kell késői varratelégtelenséggel és a beültetett IOL (sub)luxációjával. A varratelégtelenség és a késői műlencse-diszlokáció kiküszöbölésére használhatunk Gore-Tex-fonalat, illetve választhatunk a különböző varratnélküli fixációs technikák közül (1, 17, 22). Érdemes kiemelnünk Scharioth Cábor módszerét, ennek során sclerazseb készítésével történik a háromtestű műlencse haptikájának rögzítése. Kiváló eljárása mellett az utóbbi évek egyik legnagyobb műtéttechnikai újításaként Yamane 2016-ban az ASCRS-kongresszuson mutatta be varratnélküli sclerafixációs szekunder IOL-implantációs technikáját, majd egy évvel később a módszerről megjelent az első közleménye is (21). Azóta több szerző is beszámolt saját tapasztalatairól és a javasolt technikai módosításokról (4, 6, 8, 9, 11, 12, 15, 23). Munkánk célja a módszer meghonosítása, saját műtéttechnikánkhoz történő adaptálása és az eredményeink bemutatása volt. Betegek és módszerek 30 beteg 30 szemén végeztünk szekunder műlencse-beültetést Yamane-féle varratnélküli sclerafixációs technikával. A szerző által leírt eredeti módszert saját műtéttechnikánkra adaptáltuk, ezek részleteire a Megbeszélés fejezetben térünk ki. Betegeink (17 nő és 13 férfi) átlagéletkora 68,0±15,6 év volt. 14 esetben korábbi komplikált kataraktaműtétet követő aphakia jelen tette a műtét indikációját. Ezekben az esetekben a primer beavatkozás nagyrésze más intézményben és/ vagy kevés tapasztalattal bíró sebész által történt. 6 esetben tompa szemsérülést követően, 3 esetben pedig traumás anamnézis nélkül luxálódott lencse vagy műlencse miatt került sor a beavatkozásra. 2 betegnél perforált szemsérülés primer ellátását követően végeztük el az optikai rehabilitációt. 3 esetben évekkel korábbi intracapsularis há lyogműtét szerepelt az anamnézisben, 2 esetben pedig a nagyfokban szubluxált lencse miatt tervezetten, primer ellátás során együlésben végeztük az intracapsularis lencseel távolítást és a műlencse-implantálást. Azokban az esetekben, ahol a primer műtéti ellátás során adekvát elülső vitrectomia nem történt a szekunder műlencse-implantáció előtt az elülső vitrectomiát komplettáltuk. 7 esetben pars plana vitrectomiával kombináltan végeztük a beavatkozást. A követési idő 0-30 hónap között változott, átlagosan 3,5±0,7 hónap volt. Eredmények Betegeinknél (1. táblázat) a műtétet megelőzően a legjobb korrigált (decimális) látásélesség (CDVA) aphakiás korrekcióval kézmozgás látás és 1,0 között változott, átlagosan (±SD) 0,36±0,27 volt. A műtétet követően a CDVA átlagosan 0,56±0,34-ra javult. A posztopefl45) ratív CDVA elérte (11 eset, 36,7%), illetve meghaladta (17 eset, 56,7%) a preoperatív CDVA-értéket 28 esetben (összesen: 93,3%). 0,5 vagy annál jobb látásélességet 19 betegnél (63,3%) kaptunk. 17 esetben elértük a tervezett posztoperatív emmetropiát, míg 13 betegünknél a preopetratív aphakiás korrekcióról a szükséges korrekció szférikus ekvivalense 0,5-2,0 D közötti értékre csökkent. 2 betegnél a posztoperatív látásélesség csökkent. Egyiküknél átmeneti cisztoid makulaödéma állt a háttérben, a másik betegnek pedig Fuchs-dystrophiája volt, az endothelfunkció már a primer műtétet követően dekompenzálttá vált. Esetében a szekunder műlencse-implantáció további endothelkárosodáshoz vezetett, fokozva a corneaödémát. (Keratoplasticát a beteg jelenleg nem akar.) 1 betegnél a primer műtétet követően kialakult keratopathia bullosa mellett végeztük a beavatkozást, esetében változatlan corneaödéma mellett a látásélesség szem előtt ujjolvasásról 0,08-ra javult (jelenleg keratoplastica várólistán van). Intraoperativ szövődményként, illetve nehézségként a hipotónia emelhető ki, emiatt minden olyan esetben, ahol nem kellett pars plana vitrectomiával kombináltan elvégezni a beavatkozást, elülső csarnoki maintainert helyeztünk be. Egy műtét során az eredeti tervet módosítanunk kellett a műlencse haptikájának leszakadása miatt, ebben az esetben a sérült IOL explantálását követően iris-clip műlencse-beültetés történt. Egy betegünknél a posztoperatív időszakban a műlencse kisfokú decentrálódása miatt a haptika transconjunctivalis repozíciójára volt szükség. Megbeszélés A toktámaszték nélküli szemeken történő műlencse-beültetéshez számos módszert ajánl az irodalom. Az irisfixációs technikák előnye azok viszonylagos egyszerűsége, egyes közlemények szerint
