Szemészet, 2006 (143. évfolyam, 1-4. szám)
2006-12-01 / 4. szám
143. évfolyam (2006) is, a műtőben célszerű lényeges mozdulatok sora. Csoda hát, ha az elámult asszisztenst néha ki kellett zökkenteni révületéből, hogy szereplője és nem nézője az eseményeknek. Komplikált esetekben pedig számított a véleményünkre. A beavatkozásai tankönyvi szintűek voltak. Komótos mozdulatok, tiszta, átlátható műtéti terület, minden mozzanat a helyén. A frontsebész biztonsága, nyugalma áradt belőle. Az óra a falon pedig, gyakran azt hittük elromlott, olyan gyorsan zajlottak az elegáns operációk. A húszperces keratoplasztika már kicsit hosszabbnak számított. Tizenhárom perc nekünk megszokott volt. Hát még ha kedvelte volna a plasztikai és a retinaműtéteket! Aztán már megint fehérben a műtőből elmenet a szokásos mondata: „Köszönöm, minden nagyon jó volt!” Alberth professzor pedáns ember volt. A megszokott napirendje szerint élt aktív és emeritus professzorként egyaránt. Tudományos munkái után emlékeit is rendezte, és a tőle megszokott realitással vette tudomásul, hogy a jövő fogy, és a múlt felértékelődik. Hála neki, a két emlékiratával az értékes múlt, az övé és benne a miénk, no meg a klinikáé, nem vész el. Úgy érezte, tartozik a búcsúval élete és munkája részeseinek. Két éve a 100 éves Szemorvostársaság jubileumi ülésén ebédmeghívással tisztelte meg professzor társait. Most másfél hónapja ragaszkodott hozzá, hogy a Szemorvostársaság Kongresszusán Sopronban részt vegyen megtört egészséggel is azokkal együtt, akik oly fontosak voltak egész élete során, akikhez tartozott. Megjelenése a búcsút jelentette a szemorvosoktól. Nehezen lélegzett, este a nyitó fogadásra már nagyon fáradt volt. Halkan beszélt, úgy, hogy szavait értendő hozzá kellett hajolni. A körötte folyó társalgásban felmerült Párizs címerének jelmondata. Hogy is hangzik? Fluctuat... és tovább nem jutottunk. Kérdésemre rögtön suttogta a folytatást „nec mergitur”. Aztán már alig maradt idő, a jövő elfogyott. Hogy egy kívánság teljesüljön, arra még jutott idő. Haza kívánkozott, a Szemklinikára. Ott akart meghalni, ahol élete igazi részét élte. Talán kedvenc költője sorai még zsongtak benne: Mint halk hegedűszó távoli korcsmából, Felém muzsikál a messzi ifjúságból, Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam, Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam. Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából, Feléd figyelek ma az üres, korcs mából, Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék, Mintha megint az a régi lennék...2 Magda és Márta fogta a kezét a „női Tr.” kórteremben, amikor távozott az „éltében áldott, holtában is áldott, tiszta, szemérmes, mértékes, csöndes, hallgató és bölcs, méla tűnődő, árva, magányos, igazi ember”,' Albert Béla: mesterünk, barátunk, a mi Gazdánk. Méltón élte életét, békében nyugodhat! A sírnál a tanítványok nevében prof. Hatvani István emlékezett és búcsúzott mesterétől. Kedves gyászoló család, kedves kollégák és ti mindannyian, kik búcsúzni jöttetek! Most, amikor végső tiszteletünk lerovásakor itt a sírnál állunk és Alberth professzor szeretteihez, barátaihoz és a jelenlevőkhöz szólok, személyesen is búcsúzom. Az ember számára a család után különösen egy tudós számára a legszorosabb kötelék az éltető talajt jelentő világ, a közvetlen munkahely, a tanítványok és a munkatársak. Meg kell mondjam, nem éreztem magam elég méltónak, hogy éppen én szóljak a tanítványok nevében, habár az általam érzett tisztelet és személyes kötődés feljogosíthatna erre. Ha egy halálhír eljut hozzánk, az első órákban, az első egykét napon akkor is sokkol bennünket mindaz, ami történt, ha a hosszan tartó betegség kapcsán felkészültünk a megváltozhatatlan befejezésre. A sokkos néhány óra vagy egy-két nap után, a temetés előtt rengeteg tennivaló vár a gyászolókra. A temetés előkészítése, szervezése leköti figyelmünket. Miközben belül úgy érezhetjük, hogy a teljes összeomlás szélén állunk, a külső feladatok miatt tartanunk kell magunkat. Talán ez az állapot segít abban, hogy fokozatosan jusson el tudatunkig, lépésenként határozza meg érzéseinket a gyász. Most emlékek jutnak eszembe. Mit is tanultunk Alberth Bélától? Mindenekelőtt megtanultuk a betegek szeretetét és azt, hogy minden beteget válogatás nélkül el kell látni. Ha valakit elfoglaltsága okán elutasított, mindig megmondta, hogy tanítványai közül ki az, aki azzal a kérdéses betegséggel különös figyelemmel foglalkozik majd. Megtanultuk, hogy van értelme erőfeszítéseket tenni, olyat, ami bennünket szolgál és ezáltal könnyebb boldogulni. Az iskolateremtő tudósok életművét nemcsak saját munkái eredményei jelentik, hanem közvetve mindazok a művek, melyeket ő támogatott vagy ő inspirált. Ilyen értelemben Alberth professzor életműve a tanítványok, majd azok gyermekei révén még sokáig fog gyarapodni. Ebben az iskolateremtő munkában Alberth professzor sosem volt egyedül. Tudományszervező tevékenységében munkatársai közül valaki mindig segítette, ezzel terheit csökkentette. Ahogy ő mondta, egy iskolának egyaránt vannak eminens és bukott tanulói. Azt, hogy véleménye szerint kik voltak eminensek, vagy bukottak, már sosem fogjuk megtudni. Mi kivételes helyzetben voltunk, mert naponta nézhettük Alberth professzor briliáns műtéti technikáját a szemészet minden területén. Manapság keveseknek adatik meg, hogy a keratoplasztika, a szürke hályog, a zöld hályog és a kancsalság sebészetétől kezdve a plasztikai sebészeten keresztül a radikális orbitaműtétekig mindent egy helyen sajátíthasson el. Ezt Debrecenben a Szemklinikán az immáron tradicionális oktatási felfogás tette lehetővé. Alberth professzor az ember és tudós emlékének csak életszerűen tiszteleghetünk méltóan. A kérdés most már csak az, hogy miként közelíthető meg egy olyan ember szelleme, aki emberként és tudósként oly gazdag színeket mutatott, melyeket nehezebb felmérni, mint egy kaleidoszkóp ezernyi villanását. Engem több mint másfél évtized kapcsolt össze Alberth professzorral. Kezdve mint csetlő-botló gyakornok, folytatva mint munkatárs, s most állva itt mint az általa nevelt 5 professzor egyike. Az emberről szólva nem találhattam méltóbb jelzőt, mint azt, hogy igazi homo ludens saját tudományában. Tudósként szerény, mindenkor közvetlen, s szinte mentes volt még a Nekrológ
