Szemészet, 2002 (139. évfolyam, 1-4. szám)
2002-06-01 / 2. szám
Szemészet 139. évfolyam (2002) 140 Beszámoló a Betű- és szóvetés a magyar orvosi irodalomban című tudományos rendezvényről Új szaklap született, a Magyar Orvosi Nyelv. Ezt köszöntötte a 2001. december 7-én a fenti címmel rendezett tudományos ülés, a témához méltó rangos helyen, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) dísztermében. A szervezés dicsősége elsősorban Bősze Péter professzort illeti, aki az MTA illetékes orvos- és nyelvtudományi testületéinek szaktekintélyeit kérte fel az előadások megtartására. A szemészeket Zajácz Magdolna professzor, Betkó János nyugalmazott főorvos és e sorok írója képviselte. Szerencsémnek tartottam, hogy a nyelvtörténeti érdekességekkel, élvezetes, nyelvújítási csemegékkel tarkított, bár kissé hosszúra nyúlt előadássorozaton részt vehettem. A témakörök: 1. Fontos-e a magyar orvosi nyelv? 2. Közöljünk magyarul? 3. Az orvosi szavak írása, orvosi fogalmazások, orvosi szókészlet, magyarítás. A neves nyelvművelők és tekintélyes orvosok által megfogalmazott elveket és célokat magam is megszívlelendőnek, időszerűnek tartom, és remélhetőleg sok kollegám számára is követendőnek bizonyulnak. Nem vitatva, hogy az orvosi irodalom és szakma nemzetközi nyelve az angol, az első két pontban feltett kérdésre valamennyi résztvevő igennel válaszolt. A köznyelv, az irodalmi nyelv és a szaknyelv - beleértve az orvosi nyelvet is - egységet képez, egymástól elválaszthatatlanok és a nemzeti nyelv részét képezik. Az Európai Közösségen belül, ha lehet, a jelenleginél még fokozottabb érdekünk fűződik ahhoz, hogy a magyar nyelvet mint önazonosságunk és kultúránk kifejező eszközét megőrizzük. A cél tehát a magyar orvosi nyelv ápolása, védelme is. Ez elsősorban az orvosokon múlik, amihez a nyelvészek csak segítséget tudnak nyújtani. Az orvosoknak a betegeket a számukra is érthető magyar nyelven fogalmazva kell tájékoztatni (pl. az audiológia helyett jobb a hallásvizsgálat kifejezés stb.). A betegek egyre több ismerettel rendelkeznek (világháló, televízió stb. révén is), és aktív részesei kívánnak lenni a kezelésük megválasztását illető döntéseknek. De a szakorvosnak a más szakterületet képviselő munkatársai számára is megfelelő nyelvezetű felvilágosítással kell szolgálni. Törekedni kell tehát arra, hogy az orvosi leletben, a zárójelentésben a véleményt, a vizsgálati eredményeket magyarul szövegezzük meg (pl. a macula degenerációja helyett az éleslátás helyének elfajulása stb. talán jobb megfogalmazás). Megszívlelendők Molnos Angéla lélekgyógyász szavai: „Óriási gyógyerő rejlik a magyar nyelvben: csillapítja a szorongást mindkét félben.” Közös és sürgős állásfoglalásra van szükség például az angol nyelvben szokásos, hovatovább az egyes szakterületek közötti megértést nehezítő betűszókkal, rövidítésekkel kapcsolatban. Az új, félévente megjelenő szaklap, a Magyar Orvosi Nyelv (alapító-főszerkesztője Prof. dr. Bősze Péter) teret kíván adni a nyilvánosságnak ahhoz, hogy bárki elmondhassa a magyar orvosi nyelvvel kapcsolatos véleményét, kifejthesse nézeteit; javaslatot tehessen új fogalmak magyar megfelelőire, új szavakra és bírálhassa, csiszolhassa a javasolt új szavakat és kifejezéseket. A jelszó: merjünk leleménnyel újítani, még akkor is, ha természetesen a magyarításnak is van ésszerű határa. Ebben igen nagy a szerepük a tankönyvíróknak, a szerkesztőségeknek: a szakmai színvonalat nem rontja, inkább javítja az az olvasmányosan megfogalmazott szakcikk, amelyik nem hemzseg az idegen szakkifejezésektől. A 3. pont tekintetében jelenleg az Orvosi Helyesírási Szótár (Akadémiai Kiadó, 1992.) a mérvadó, mely nélkülözhetetlen kelléke az igényes szakmai munkának is. A leggyakoribb nyelvhelyességi és helyesírási hibák elkerülésére röviden néhány irányelv: 1. Ha a magyar szavak vagy kifejezések az idegennel azonos jelentésűek és tartalmúak, tehát nem veszélyeztetik a szakszerűséget, a már bevált megfelelő magyar szavak használata részesüljön előnyben az idegenek helyett, még az orvos olvasóknak szánt közleményekben is (pl. látásélesség a visus helyett, de: claudicatio visus). 2. A latin (görög) eredetű orvosi szavakat az orvos olvasók számára latinul (thrombosis), de a köznyelvben meghonosodott szakszavakat a „laikusok” számára magyarul írjuk. 3. A latinosán írt szavakhoz magyar toldalék kapcsolódhat, a magyar nyelv szabályai szerint (szóvégi magánhangzónyújtás, -val, -vei hasonulás stb.): pl. atrophiás (vagy atrófiás), corneában, nystagmographfal (de a köznyelvivé vált szavak esetén törekedni kell az egész szó magyaros írására, pl.: ödémás, diagnózisa stb.). 4. Az összetett szavak írásában a magyar helyesírás szabályai szerint kell eljárni. A többnyelvű összetételek esetében vegyes íráskép is kialakulhat. A különírás és az egybeírás kérdéskörében jó fogódzót jelent: ha a rag ki van téve, a szókapcsolatok túlnyomórészt külön írandók egymástól, ha viszont a rag elmarad, s a kapcsolat jelöletlenné válik, a tagokat egybe kell írni (comeareflex, papillooedema, papilloretinitis). 5. A két egyszerű szóból alakult összetételeket a szótagszámtól függetlenül egybeírjuk, pl. komputertomográfia (CT). Ha az összetétel három vagy több egyszerű elemből áll, és legfeljebb hat szótagú (a jel és a rag nem számít az összetevők közé, de a képző már igen!), az alakulatot egybeírjuk: pl. mellhártyagyulladás. 6. A három vagy több elemből álló, hat szótagnál hoszszabb összetételeket kötőjellel tagoljuk, a szerkezet logikailag legmegfelelőbb helyén (pl.: idegentest-eltávolítás, szaruhártya-átültetés). 7. A tulajdonneves összetételeket mindig kötőjellel írjuk (Duane-szindróma, Maddox-kereszt, Hirschberg-teszt, Knapp-műtét, Parkinson-kór, Graefe-tünet stb.). Az új lap (Magyar Orvosi Nyelv) a magyar orvosi nyelv megőrzéséért tehető erőfeszítések fórumaként kíván szolgálni. A szerkesztőség kéri mindazokat, akik a fenti téma Kongresszusi beszámoló
