Szemészet, 1996 (133. évfolyam, 1-4. szám)

1996-08-01 / 3. szám

134 Szemészet 133 (1996)

de végülis a kialakult fokális iris atrophia sem funkcionális sem kozmetikai eltérést nem okozott. A szivárványhártya lézió tekintetében a betegcsoportok lényegében nem különböztek egymástól.

A korai (az operációtól a beteg hazabocsátásáig eltelt minimum 1, ill. maximum 6 nap) posztoperatív komplikációkat a IV. táblázatban összegeztük. A posztoperatív első napon összesen 17 esetben észleltünk fokális, vagy diffúz cornea oedemát és Descemet redőket, amelyek 2 kivételtől eltekintve néhány nap alatt eltűntek. Átmeneti posztoperatív tenzióemelkedést (24 Hgmm fölé) 8 esetben észleltünk. A két csoport közti különbség az intraoperativ komplikációk eltérő számából adódott. Fibrines reakciót egy betegen észleltünk, aki timolol maleat cseppel kompenzálható glaucoma capsulare miatt állt kezelés alatt.

V. táblázat

Késői posztoperatív komplikációk

A csoport В csoport

Cornea oedema 0 2

Hátsótok fibrosis 1 1

Cystoid macula oedema 0 0

Fokális iris atrophia kerek, centralis pupil- 1 3

Iával pupilla deformitással 1 3

Összesen 3 9

A késői posztoperatív (az emissziótól eltelt 6. hétig) komplikációkat az V. táblázatban hasonlítottuk össze. A B-csoportban szereplő két beteg fokális szaruhártya borússága csak a műtét utáni 2., ill. 3. héten múlt el. Hátsó tok fibrosis számottevő látásromlást nem okozott, de ebből a szempontból a követési idő rövid. A В-csoportban pupilla-deformitás gyakrabban alakult ki, mint az A-ban.

Reoperáció egyetlen esetben sem vált szükségessé. Megbeszélés

A fakoemulzifikáció elsajátítása egyre több szemész célja. Hazánkban a fakoemulzifikáció oktatásának megszervezése napjainkban történik. Fejlettebb országokban a műtéti eljárás oktatása már megoldott a kezdő és az extracapsuláris extractio terén tapasztalt szemészek számára egyaránt. Több külföldi szerző számolt be a fakoemulzifikáció tanulása során elért eredményeiről és kezdeti szövődményeiről. Valamennyi dolgozatban közös volt az, hogy az operatőrök az első fakoemulzifikációkat a műtétben jártas kollégájuk közvetlen segítségével végezték. Mivel ilyen közvetlen segítségre nem számíthattunk, ezért az áttérést csak igen alapos elméleti és gyakorlati előtanulmányok után kezdhettük meg. Az elméleti felkészülést az irodalom áttekintésén túl kongresszusi részvétel és külföldi tanulmányút egészítette ki. A fakoemulzifikátor használatát disznó és cadaver bulbuson gyakoroltuk be. Az előkészületek fontos része volt az is, hogy az extracapsulari s hályogműtét egyes lépéseit már korábban fokozatosan módosítottuk (3 lépéses scleralis seb, CCC, hidrodisszekció, hidrodelineació, ill. hidroexpresszió), hogy az új technika bevezetésekor csak magára az emulzifikációra kelljen koncentrálnunk. A gondos felkészülés ellenére tartottunk a fakoemulzifikáció jól ismert súlyos szövődményeitől az endothel

léziótól és a mag luxációtól, ezért vezettünk be egyidejűleg két különböző áttérési módszert. Azt vizsgáltuk meg, hogy melyik nyújt nagyobb biztonságot, a komplett endocapsularis emulzifikáció, vagy az alacsonyabb ultrahang energia felhasználással végzett fakoredukció.

A visus eredmények tekintetében a két csoport közötti különbség nem bizonyult szignifikánsnak (P<0,05), de mind a korai, mind a hat hetes értékek számszerűleg a komplett emulzifikációs csoportban voltak jobbak, amiben szerepet játszott az is, hogy a fakoredukciós csoportba több olyan idős beteg tartozott, akiknek a maculája nem volt ép. Ötven betegünk 88%-ának legjobb korrigált visusa a 6. posztoperatív hétre 0,6 vagy annál jobb volt. Az A csoportban 1, a B-ben 5 esetben nem lett jobb a látás 0,6- nél. Az A csoportban a visus minden esetben 0,5 vagy jobb volt a posztoperatív 6. hétre és а В csoportban is csak két beteg látása maradt ennél gyengébb. A fakoemulzifikáció tanulásakor a késői visus eredmények az irodalom adatai szerint változóak (korai posztoperatív értékeket nem találtunk). Kezdő szemészek (rezidensek) az alábbiakról számoltak be. Tabencleh 88%-ban 6/12 vagy jobb, 7rzrbeí91%-ban, ill. Cruz 92,6%-ban 20/40 vagy jobb látásélességet ért el [4, 13, 14]. A több mint 5000 extracapsularis műtét után fakoemulzifikációt kezdő Thomas 51 betegéből csak 40 jelentkezett a 6 hetes kontrolion, de ezek 90%-ának volt 6/6 a látása [ 15]. Straatsma, ill .Browing extracapsularis hályogkivonás utáni visus eredményei (88%, ill. 89%-ban volt 20/40 vagy jobb) kissé gyengébbek mint a fakoredukcióink (0,5 vagy jobb 92%-ban) esetében [2, 12].

Az intraoperativ komplikációink közül a legnagyobb jelentősége az üvegtest-veszteségnek volt. Ez az A-csoportban 1 (4%), a B-ben 3 (12%) alkalommal fordult elő, ami mindkét technika esetében több mint Tarbet 3,3%, ill. Tabendeh 3,8%-ban észlelt corpus vesztesége [13, 14]. Komplett emulzifikációink esetében az eltérés a fenti adatoktól minimális, de az üvegtest-veszteség fakoredukció során sem volt több, mint Thomas 13,7%, ill. Allinson 14,7% és Cotlier 18,7%-ban észlelt corpus vesztesége [1,3, 15]. Hátsótok, ill. zonulaszakadást az A csoportban 8%ban, a B-ben 24%-ban észleltünk, míg Prince 4%-ról, Tabendeh 4,4%-ról, Tarbet 5,6%-ról, Cruz 9,9%-ról és Thomas 13,7%-ról számolt be [4,9,13,14,15]. Atokrupturákfakoredukciókornem a fakoemulzifikátor használatakor, hanem a kis seben keresztül végzett magkihajtás közben keletkeztek, amikor a zárt rendszerben végzett emulzifikáció már befejeződött és az elülsőcsarnokban addig fennálló pozitív nyomás kedvező hatása már nem érvényesülhetett.

Az irodalomban a cornea állapotára utaló adatot az első posztoperatív napon - a fakoemulzifikációra való átállás időszakában - nem találtunk. Elhúzódó szaruhártya-borússágot Prince 14%ban, míg Thomas 2%-ban említ [9, 15]. Egy hétnél tovább fennálló cornea oedema 2 fakoredukcióval operált betegünknél fordult elő. Ezek az endothel léziók alacsony UH energi a fel használással végzett operációk során alakultak ki, a kis seben keresztül végrehajtott manuális extractiók következtében.

Az első műtéteink tapasztalatai alapján egyértelművé vált, hogy az ECCE-ről a fakoemulzifikációra való átállás mind az A-, mind a В-módszer esetében komplikációkkal járhat. A komplett emulzifikáció során a magasabb UH energia felhasználás esetleges szövődményeitől tartottunk, amit a fakoredukciós technika alkalmazásával kívántunk elkerülni, de nem számoltunk a kis seben keresztül végzett magkihajtás veszélyeivel. Kis esetszámunk ellenére számunkra bebizonyosodott, hogy a tervezett fakoredukció nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert az emulzifikáció és a manuális magkihajtás kombinálása nem csökkentette, hanem növelte a komplikációk számát. Igaz ugyan, hogy a legsúlyosabbnak tartott szövődményeket, a mag luxálódását