Szemészet, 1993 (130. évfolyam, 1-4. szám)
1993-05-01 / 2. szám
128 Szemészet, 130 (1993) Csapody István emlékezete Századunk egy nagy magyar szemészéről kívánok megemlékezni, akiről az utóbbi években kiemelkedő tudása, sokat teremtő és produkáló szakmai tevékenysége és végtelenül kedves és megnyerő egyénisége ellenére igen kevés szó esett. Születésének századik évfordulóján szeretném feleleveníteni emlékét azok előtt, akik őt még személyesen is ismerhették, s tudományos tevékenységére emlékezáetni azokat, akik az ő kiterjedt munkásságát kevéssé ismerik. Csapody István a múlt századvég egyik legtevékenyebb és legtöbbet alkotó szemészének, a hasonló nevű idősb Csapody Istvánnak volt a fia - (édesanyja Állaga Vilma írónő volt) -, akinek értékes munkájáról s széles körű szakmai-irodalmi tevékenységéről sajnos az utóbbi évtizedekben nem sok szó esett. Mielőtt fiának, a száz évvel ezelőtt született ifjabb Csapody Istvánnak tevékenységéről emlékeznék, fontosnak tartom, hogy az 1856-ban született, s 1912-ben elhunyt Csapody István működését is vázoljam pár szóval azon kollégák előtt, akik róla és szemészi tevékenységéről szinte alig sejtenek valamit. Az idős Csapody - mint később fia - a Schulek-klinikán dolgozott. 1880-ban avatták doktorrá a pesti egyetemen, s már 1886-ban produkálta a „Látáspróbák” című alapvető jelentőségű müvét, 1891-ben publikálta az „Útmutató a szemészetben” című alkotását, ami az első korszerű magyar szemészeti tankönyv. Ezt követte 1902-ben „A szemészet kézikönyve” című műve. E könyveiben korát megelőzően rámutatott a retinaszakadás oki jelentőségére ablatio retinae eseteiben s a glaucománál észlelhető iris-sorvadásra. 1890-ben magántanár, 1895-ben rk. tanár címet nyert, iskolaorvosi és egészségtan-tanári oklevelet is szerzett. 1890-98 között 6 szerkesztette az „Egészség” című folyóiratot. Munkás életét 1912-ben fejezte be, s életében mintául és mesterül szolgált fiának, az 1892-ben született ifjabb Csapody Istvánnak, akinek most ünnepeljük születési centenáriumát. Ifjabb Csapody István 1892. május 3-án született Budapesten, középiskolai tanulmányait is a pesti piarista gimnáziumban végezte, az egyetemi kiképzést a pesti orvosi fakultáson nyerte. Orvosdoktorrá 1915-ben avatták. Szemorvosi tanulmányait apja mellett kezdte, majd az 1913-18 években a Mária utcai szemklinikán Grósz Emil oldalán dolgozott, ezután a pozsonyi szemklinikán Imre József mellett már mint tanársegéd működött, aztán 1919-ben az Állami Szemkórházban Blaskovics László asszisztenseként gyarapította ismereteit. A pécsi klinika felállítása után visszament Imréhez, s itt 1923-ban magántanári képesítést szerzett. Az első világháborúban, mint a 3. honvéd gyalogezred zászlóalj orvosa másfél évet töltött az olasz fronton és részt vett öt véres Isonzó-csatában. Működését számos kitüntetéssel honorálták. A háborús idők után 1924-ben Budapesten közkórházi főorvos, előbb a Szt. István és Szt. László kórházban, majd 1929-től 31 éven át, nyugdíjba vonulásáig a Szt. János kórház szemosztályának főorvosa. 1936-ban rendkívüli tanár, 1952-ben kandidátus, 1955-ben az orvostudományok doktora lett. A János Kórházban eltöltött évtizedek szünet nélküli munkával voltak telítettek. A betegek nagyon szerették, vonzódtak hozzá, nemcsak kiváló operatőri készsége, hanem megértő és lebilincselő személyisége miatt. Működése a János Kórház szemosztályának fénykorát jelentette. Ezekben az évtizedekben kb. 200 szakcikket publikált, s a „Szemüregi plasztikák” című könyvében (1953) az eltávolított szemek szemüregében plasztikai műtétét is kidolgozta, hogy a műszemek viselése könnyebbé és türhetőbbé váljék. Ő volt az első - még Dallos, a contact-üvegek nagy specialistája előtt, aki a contact-üvegek viselését igénylő szemről történő lenyomatvételt kísérletezte és ajánlotta. Tanulmányozta a pajzsmirigyműködés és a glaukomakeletkezés összefüggését, valamint az ideghártyaleválás problémáját. Főleg klinikai és műtéttani kérdések foglalkoztatták. Tevékenységét nemcsak az őt nagyon szerető betegek, hanem a Szemorvostársaság vezetősége is méltányolta, mert 1923-25 között főtitkára, 1947-1950 években a Magyar Szemorvostársaság elnöke is volt. Az „Orvosi Hetilap” szerkesztősége a folyóirat alapításának 100. évfordulója alkalmából őt kérte a lap vezető cikkének megírására. 1970. febr. 27-én történt elhunytéval a magyar szemészet egy nagy tehetségű képviselőjével lett szegényebb, akinek személyére és működésére mélységes tisztelettel és nem csökkenő szeretettel emlékezünk. Bíró Imre
