Szemészet, 1989 (126. évfolyam, 1-4. szám)
1989-08-01 / 3. szám
3. A különböző vizsgálók eredményei közötti legjobb egyezést a kézi üzemmód adta 18,9 dB erősítés mellett. Fenti eredményeink alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy digitális biometria során, kísérleti körülmények között, 0,05 mm-es vagy annál jobb távolságmérési pontosság érhető el. Nagyon fontos az a tény is, hogy ez a pontosság független volt a vizsgáló személyétől, és hogy a különböző vizsgálók mérési eredményei egymással is igen jól kongruáltak, annak ellenére, hogy a vizsgálók echobiometriában való gyakorlottsága, a vizsgálat időpontjában eltérő volt. Mindez annak a kifejezője, hogy a digitális jelfeldolgozásü biometria program nagyon hatásos segítség az ultrahangos távolságmérések során. A kézi üzemmóddal elérhető nagyobb mérési pontosság — az emberi szemeken végzett mérések tapasztalatait is figyelembe véve —, azzal magyarázható, hogy az automata (autó) üzemmód gyárilag beállított elfogadási kritériumrendszerénél szigorübb feltételeket is alkalmazhat a vizsgáló kézi üzemmód esetén. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az automata üzemmód sok esetben már az optimális mérési helyzet megközelítésekor, annak teljes elérése előtt, „megfagyasztja” a képet. Ezzel szemben a kézi üzemmódnál ilyenkor még sokszor további finomításra, azaz a legoptimálisabb mérési helyzet elérésére is lehetőség nyílik. Emiatt a klinikai gyakorlatban a kézi üzemmód használatát részesítjük előnyben, annak ellenére, hogy az automata üzemmódban a mérések kivitelezése könnyebb. Az emberi szemeken végzett ultrahangos távolságmérések pontosságának jellemzésére számítottuk ki az egyes szemek mérésekor észlelt szórások átlagát. Ez szem tengelyhossz esetén 0,1 mm (a mért távolság 0,5%-a), az elülső csarnokmélység és a lencsevastagság esetén pedig 0,05 mm (a mért távolságok körülbelül 1%-a) volt. Vizsgálatunk ezen részének eredményei, különböző okok miatt nehezen vizsgálható betegeket is tartalmazó beteganyagon, a klinikai gyakorlatban is igazolták a digitális biometria nagy mérési pontosságát. Tapasztalataink szerint az átlagos klinikai beteganyagnak ugyanis csak egyharmada mérhető könnyen, míg az eseteknek mintegy kétharmadában különböző szubjektív és objektív tényezők nehezítették a vizsgálat kivitelezését. Beteganyagunk egyharmadát kitevő gyerekek esetében a megfelelő kooperáció (stabil fixatio) hiánya nehezítette az egzakt, pontosan az optikai tengely mentén való mérés végrehajtását. Sok gyereknél ez a kívánatos mérési helyzet csak 1—1 másodpercre állt be, és így a mérőfej irányának finombeállítására csak igen rövid idő állt rendelkezésre. A beteganyag további egyharmadát kitevő nagyfokú myopiás betegek esetében sok esetben a szem anatómiai alakjának szabálytalansága (hátsó staphyloma, ferde macula) miatt a mérés objektív nehézségekbe ütközik, ugyanis nehéz az optikai tengely biztos megtalálása az echobiometria során. Néhány esetben nem is tudtuk kivitelezni, hogy mind a négy kívánt felszínre (cornea, lencse elülső és hátsó felszíne, vitreoretinális felszín) egyidejűleg merőlegesen haladjon az ultrahang nyaláb, azaz sohasem kaptuk meg az optimális beállítást, amikor az említett négy felszínről visszavert echotüskék mindegyike maximális nagyságú. Humán mérési eredményeink tehát, annak ellenére, hogy csak betegeink egyharmadát tudtuk könnyen mérni (emmetropiás vagy ahhoz közelálló kisfokú ametropiás jól kooperáló felnőtt), azt bizonyították, hogy digitális ultrahangtechnikával, 10 MHz-es vizsgáló frekvencia mellett, a 0,1 mm mérési pontosság elérhető, mind a szemtengelyhossz, mind a lencsevastagság, mind a csarnokmélység mérése során. A pontos biometriás adatok a klinikum számára pedig rendkívül fontosak, hiszen ha meggondoljuk például, hogy intraoculáris lencsebeültetés tervezésekor, ha az ultrahangos szemtengelyhossz mérés során a tévedés nagyobb lenne 0,1 mm-nél, akkor ez az egy adat már önmagában több mint 0,25 dioptria lencsetervezési hibát okozna. 156
