Szemészet, 1986 (123. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 2. szám
A II. táblázat 4. oszlopában a megvizsgált tíz teljes látóélességű műlencsés betegünknél azt találtuk, hogy a primér-adaptációs és káprázásérzékenységi adatok elég nagy szórást mutatnak, de általában a normál átlagértékeken belül vannak. Ennek alapján az a véleményünk, hogy a pseudophakiás betegek megkötöttség nélkül vehetnek részt az éjszakai forgalomban is. A nem teljes látóélességű, de az érvényes elvek szerint még elfogadható visusú műlencséseknél a talált mérési adatok megegyeznek a hasonló látóélességű cataractásokéval. Amint az irodalomból ismert, a műlencse felszínének gyári hibából eredő egyenetlensége, vagy a lencse felszíneire való felrakodás a káprázásérzékenység fokozódását idézi elő [10]. Két esetünket említjük itt meg. Az egyiknél 0,4-es látóélessóg mellett a műlencse hátsó felszínén kifejlődött izzadmányhártya a primér-adaptációs küszöb jelentős emelkedését ( + 250) és a káprázásérzékenység olyan mérvű fokozódását idézte elő, hogy már a 6-os fokozatú kápráztató fény esetén sem sikerült az objektum megvilágítását annyira fokozni, hogy a vizsgált az aszimmetria jel helyzetét felismerje. A másik esetben 0,6-os visus mellett a lencse felszíneire rakódott pigment miatt normális primér-adaptációs érték mellett a 7-es fokozatú kápráztató fény használatánál állt elő az előbbi helyzet. Ehhez hasonló kétoldali elváltozás esetén a vizsgáltat nem tartjuk alkalmasnak az éjszakai közúti közlekedésben való részvételre. További vizsgálatot igényel, hogy az extracapsularis műtét után végzett műlencse implantatiónál a hátrahagyott hátsó lencsetok esetleges megvastagodása, ami Lindstrom és mtsai adatai szerint 3%-ban fordul elő [9], mennyire rontja ezeket az értékeket, és esetleg a közlekedés szempontjából még elfogadható nappali látóélesség mellett nem lép-e fel olyan fokozott káprázásérzékenység, mely az éjszakai közlekedésben való részvételt kizárja. A II. táblázat 5. oszlopában olyan krónikus primér glaucomás betegek mérési adatait mutatjuk be, akiknél a látóélesség és a többi paraméterek ép értékeket mutatnak a megfelelő szemcseppes kezelés mellett. A választott gyógyszer befolyásolja a gépkocsivezetőt. A pupillát nem szűkítő timoptic jobb feltételeket biztosít az éjszakai vezetéshez, mint a mioticumok. Az irodalomban a glaucomások adaptációs képességével kapcsolatban eltérő adatok szerepelnek (L. Leydhecker glaucoma kézikönyvét [8], valamint Van Benning en-neV az Augenarzt VII. kötetében található összeállítást [I]). Többen megegyeznek azonban abban (Jayle és mások, Law), hogy az adaptációs görbe kezdeti szakasza, a primaer-adaptáció késleltetett [8]. Follmann A glaucomás beteg vizsgálata című könyvében ezt írja: „Ismételten erős fénnyel elvakítva a szemet, utána a sötét adaptáció görbéje akkor is eltér a normálistól, ha nincsenek látótérkiesések.” [3] Monjé viszont azt találta, hogy glaucomásoknál nem szűkített pupilla esetén az adaptáció normális [8]. Általános vélemény szerint a szűk pupilla rontja a sötéthez való adaptatiós-készséget. Mi a II. táblázat 5. oszlopában található adatok szerint 1—2 mm tágasságú pupilla esetén a priméradaptációs értékeket a normális átlagok határainál kissé rosszabbnak (+ 099-es kijelzés), a káprázásérzékenységi adatokat viszont a középátlagok felső határa körülinek találtuk — ami egyébként a szűk pupillás állapotból logikusan is következik. Következtetések A gépjárművezetésre való alkalmasság elbírálása céljából végzett látóélesség vizsgálatok általában nappali, vagy jól megvilágított helyiségben történnek. A vizsgáltak által néha elmondott megfigyelések, valamint szakmai megfontolások azonban joggal keltik azt a gyanút, hogy a kisebb-nagyobb fokban csökkent, de az érvényes irányelvek szerint még elégségesnek minősített nappali látóélesség az éjszakai országúti vezetésnél nem minden esetben biztosítja a balesetmentes közlekedés feltételeit. A különböző szemészeti elváltozásoknál elvégzett primér-adaptációs és káprázásérzékenységi mérési adatok a következő megállapításokat teszik lehetővé: 98
