Szemészet, 1983 (120. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
A nagy nyálmirigyek megnagyobbodása Sjögren [17] szerint szimmetrikus, a duzzanat diszkrét, amelyet a beteg nem mindig észlel. Bloch [2] 62 betege közül 34 jelezte a parotis duzzanatát mindkét oldalon, míg három beteg csak az egyik oldalon észlelte. Shearn [14] 20—50%, Moutsopoulos [12] 80%, gyakoriságúnak becsüli a nagy nyálmirigy megnagyobbodását. Bloch [3] 1976-os adatai szerint a patiensek egyharmada kifejezett fájdalmat érez láz kíséretében. A mirigy tömött tapintatú, nem kemény, de nem is puha, nem fluktuál [12, 14]. Valamennyi szerző észlelt egyoldali nyálmirigy duzzanatot is, amelyet differenciáldiagnosztikai szempontból kell kiemelni. Mumps, recidiváló parotitis, ductus obstrukció Mikulicz-syndroma, Herfort-féle uveoparotitis lehetnek a leggyakoribb megtévesztő állapotok [20]. A submandibuláris mirigyek érintettsége párhuzamosan alakul ki a parotis megbetegedésével [2, 14]. A nagy nyálmirigyek morphologiai károsodása sialographiával mutatható ki [1, 2, 4, 14, 21]. A betegség kezdetén a nyálmirigy normális faágszerű rajzolata megtartott. Ilyenkor a csökkenő nyálmennyiség okozta panasz még csekély mértékű. A mirigy atrophia következménye a súlyos szájszárazság, amely globuláris-cavitáris kontrasztanyag tócsákkal jellemezhető. A vizsgálat nem végezhető el, ha túlságosan szűk a mirigy kivezető nyílása. Kontrasztanyag érzékenység is előfordulhat. A kontrasztanyag extravasatio ja a mirigy fájdalmas duzzanatát válthatja ki, ami tovább ronthatja az egyébként is beteg mirigy működését [14]. Bloch [2] azt észlelte, hogy a sialectasiával jelzett mirigyparenchyma atrophia nem volt minden esetben párhuzamos az orális panaszok kialakulásával, és a parotis megnagyobbodásával. Máskor viszont a kifejezett nyálhiányos állapot hátterében sem találtak kóros kontraszttócsákat, sialectasiákat. Feltételezése szerint ilyenkor a kis nyálmirigyek még átmenetileg képesek pótolni a hiányzó nyálat. Felveti azt a lehetőséget is, hogy a sialectasiák kiváltó oka nemcsak a mirigy-parenchyma károsodása és a lymphoid infiltratio lehet, hanem a kontrasztanyag-tócsák létrejöttében a gyenge falú ductusok distorsiója is szerepet játszhat. A ductusok gyenge fala átengedi a kontrasztanyagot, így a festék periductális extravasatio ja jöhet létre. Cummings [4] a sialectasiákat a kórkép késői diagnosztikai jelének tekinti. Véleménye szerint a szemészeti eltérések már nyilvánvalóak, mire a sialectasia kialakul. A járulékos nyálmirigyek szövettanilag is bizonyított kóros állapota pedig a betegség súlyos előrehaladott formáját igazolja, amikor a sialographia még a nyálmirigyek enyhe megbetegedésére utal. A módszer hátrányait kiküszöbölő egyszerű, nem invasiv eljárásnak tekinthető a scintigraphia [4, 14], amelynek végzésére sajnos nem volt módunk. Betegeink egyharmada a szem és a száj kiszáradását egyidőben észlelte. Kétharmad részük xerostomiás panaszokról csak a szemszáradás után néhány hónappal, sőt fél- egy év múlva tett említést. Ez az időbeli eltolódás jellemezte egyéb orális komplikációk kialakulását is. A nyálmirigy-secretio csökkenése és a sialographia között a következő kapcsolatot találtuk. Betegeink kétharmad részében a sialectasiák formája, kiterjedése arányban állt a klinikai állapottal. Feltűnő divergentiát csak néhány betegünkön észleltünk. Egyikük több mint 3 éve meglevő xerostomiás panaszokról számolt be, teljesen ép mirigyszerkezetet mutató sialographiás lelet mellett. Három patiensünk viszont nem panaszkodott nyálhiányra, sialographiás leletük mégis cavitáris, ill. két esetben punctata jellegű tágulatot mutatott (1. és 2. ábra). Lehetséges, hogy ezekben az állapotokban a kis nyálmirigyek pótló működése akadályozta meg a xerostomia kialakulását, vagy Bloch [2] elképzelése szerint a ductusok gyengesége miatt jöttek létre kontrasztanyag-tócsák, a még esetleg funkcionáló acinusok mellett. 166