Szemészet, 1981 (118. évfolyam, 1-4. szám)
1981-05-01 / 2. szám
érdekében mindenképp hozzá szeretne jutni, jóllehet ők, mármint a szülők, a kontaktlencse viseléssel szemben gyakran aggodalommal viseltetnek. A várhatóan kedvező hatás ismeretében ilyen esetben a szülőket megnyugtatom, s a lencséket minden esetben elkészítem, még ha a gyermeknél a biofiziológiai feltételek nem is látszanak teljesen megfelelőnek. Az eredmény csaknem mindig frappáns. Nemcsak abban a tekintetben, hogy e fiatalok a lencseviselést rövid idő alatt, tökéletesen megszokják, hanem különösen abban, hogy depressziójukból is aránylag rövid idő alatt tökéletesen kigyógyulnak. Legtöbb esetben nehány hét, 1—2 hónap eltelte után örömmel értesülhettem, hogy a lencseviselés egész lelki életüket gyökeresen megváltoztatta. Gátlásosságuk, félszegségük, passzivitásuk megszűnt, vidámmá, kiegyensúlyozottá váltak, többet adtak külsejükre stb. Azok a szemorvosok, akik nem foglalkoznak rendszeresen kontaktlencse rendeléssel, aligha hiszik, hogy a lencsének ilyen jelentős pszichoterápiás hatása is lehet. Ezeket az eseteket az utóbbi években kezdtem még nagyobb figyelemmel kísérni, s azt az érdekes összefüggést találtam, hogy a szeműveg-fóbiás depresszió főként olyan fiatalokon lépett fel, akik irtóznak a keretes szemüveg viselésétől, de egyben magas a látásigényük. A szemüveg viselése számukra lelki gyötrelmet jelent, de ha leteszik, a homályos látás ugyancsak elviselhetetlennek tűnik. Valószínűleg ez a konfliktus vezet fokozatosan a depresszív állapot kifejlődéséhez. Mivel az egyszerű myopia többnyire a pubertás kora körül kezdődik és 12—15 éves korban éri el a 2—3 dioptriás értéket, ami korrekciós üveg nélkül már kifejezetten rossz látással jár együtt, ez lehet a magyarázata annak, hogy a fóbiás fiatalok javarésze is ebbe a korosztályba tartozik. Szeretnék itt még röviden az előbb említett egyéni „látásigény”-nek nevezhető látáspszichológiai fogalomra kitérni. Ez olyan sajátság, amely a látással szorosan összefügg, de mellyel a szemészeti tudomány mégis alig foglalkozik. Lényegének a meghatározását az irodalomban nem is találtam meg. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy az a vizusérték, mely főleg távolra, de néha közeire is egyénileg kielégítő látást biztosít, jóllehet az illető látóélességét, megjelelő korrekcióval, sokkal jobbá is lehetne tenni. E páciensek közül többen tudnak is róla, hogy „erősebb” üveggel jobban láthatnának, de a tökéletesebb látásra nincs igényük. A látásigény mértékében nagy egyéni eltérések lehetnek. A többség normálisnak vagy átlagosnak mondható látásigénye mellett, ismerünk csekély- és magas látásigényű egyéneket. A csekély látásigényűek csoportjába sorolhatók pl. azok a myopok, idősebb hypermetropok, akik távolra sohasem viselik szemüvegüket. Továbbá azok a nagyfokú myopok, akik a szükségesnél jóval gyengébb korrekciót használnak. Egyszóval mindazok az ametropok, akik a jól korrigálható vizusuk felével, negyedével, vagy néha ennek még kisebb hányadával is megelégszenek, s nem is vágynak jobb látásra. Ezzel szemben a magas látásigényűek 0,5—1,0 dioptriás refrakciós hibájuk esetén is már állandóan viselik szemüvegüket. Ilyennek tekinthető pl. az a 0,9 vizusú egyén, aki hajlandó állandóan szemüveget viselni, hogy vizusát egy gyenge cylindrikus üveggel 1,0-re kijavítsa; azok a kisebbfokú astigmiások, akik már 3°-os tengelyelfordulást megéreznek; azok az idősebb presbyopok, akik nehéz megszokhatósága ellenére, trifokális vagy progresszív szemüveget csináltatnak, csakhogy minden távolságra egyformán élesen láthassanak stb. Az elmondottak után azt hiszem nem is tűnik rendkívülinek, hogy a szemüveg-fóbia magas látásigényűséggel párosulva pszicholabil egyéneken lelki konfliktushoz vezethet, főleg a pubertás utáni, lelkileg egyébként is labilisabb korban. Hogy a szemüveg-fóbiások többsége nem kerül depressziós állapotba, 82 T"