Szemészet, 1975 (112. évfolyam, 1-3. szám)

1975 / 1. szám

a tanszéki kutatás vonatkozásában új helyzetet jelentett, kötelezővé tette a tanszéki tudományos munkát. Idősebb tekintélyes kutatók — kik bőven meríthetnek egykori mesterük széles körű munkásságából és tanításából — megtisztelő feladata, hogy minél több tehetséges fiatal kutatónak adják át tapasztalataikat. Erre ösztönözze őket az az örvendetes tény és megtiszteltetés, hogy az Európai Szemorvostársaság Tanácsa ,,Imre-díjat” alapított, melyet olyan fiatal, 40 évnél nem idősebb európai kutatónak ítél oda, kinek az Európai Szemorvostársaság kongresszusán előadása kiemelkedő. Ösztönzőleg hat továbbá, hogy az Országos Szemészeti Intézet kétféle emlékérmet alapított. Az egyik — a Schulek-emlékérem, melyet négyévenként az a magyar szemorvos kap, aki nemzetközi szintű kiemelkedő eredményeket ért el. A másik a Hirschler-emlékérem, melyet az a magyar szemorvos kap, aki élete munkájával a hazai szemészetben jelentős, példamutató eredményt ért el.

Klinikáink elméleti és kutató feladatai az elmúlt három évtized tudományos és technikai eredményei révén újabb területekre irányulnak. Gondoljunk csak a biológia ütemének fantasztikus felgyorsulására, arra, hogy a kémiai és morphologiai structura-kutatás, a fizikai matematika submolecularis és atomos dimenzióba vittek bennünket. Gondoljunk az intermediaer anyagcsere bonyolult körfolyamatainak a biokémia által feltárt új eredményeire stb. Világos az is, hogy a klinikai kutatómunka megváltozott jellegének az elméleti alaptudományok eredményei szabnak irányt. Imre, mint tudós nemcsak kutatásainak eredményét hagyta ránk, hanem az orvostudomány és természettudomány haladásának folytonos követését, felhasználását szakmai munkánkban, következésképp az elméleti és klinikai tudományterületek szoros együttműködésének szükségességét mindig fontosnak tartotta.

Ha ma visszatekintünk az orvostudomány történetére, két dolog tűnik szemünkbe: egyrészt az, hogy az új szemlélet születése összefügg új módszerek, új technikai lehetőségek létrejöttével, másrészt a régi szemlélet sem tűnik el teljesen. Szükséges módosításokkal beépül az új ismeretek rendszerébe. Ez a folyamat napjainkban az egyre gyorsuló és az egy-egy szakmán belül jelentkező specializálódás mellett az orvostudomány integrálódásának folyamata. Imre klinikái sok tekintetben az alkalmazott élettan és kórélettan színhelyei voltak. A kutatási lehetőségek mai szintjén hasznosnak ítélném egyes klinikáink között a kölcsönös látogatást, a gondolatok kicserélését, a hatékonyabb együttműködés kiépítését. Úgy vélem, erre klinikáink jelenlegi vezetőiben és a kutatómunkával foglalkozó fiatal kollégákban megvan a készség. Az ilyen együttműködés az Imre-hagyaték továbbfejlesztését is szolgálná.

Visszaemlékezésünket nem éreznénk teljesnek, ha nem említeném meg, hogy Imre professzort sokat foglalkoztatták társadalmi és etikai kérdések is. Erről tanúskodnak az ,, Az orvos és társadalmi élet”, az ,,Orvosi kartársi kötelesség lényege és határai” című munkái. Szívén viselte a vakok társadalmi helyzetét, és a velük szemben teljesítendő pedagógiai feladatokat. Jóleső tudatunk, hogy az előbbit szocialista egészségügyünk a vaksági segély juttatásával realizálta. Az utóbbi terén azonban a vakok rehabilizációjával bőven van még teendő.

És most — nem szándékosság nélkül — utoljára hagytam, hogy Imre professzor oktató-nevelő tevékenységéről emlékezzem, mert a magyar felsőoktatás történetének jelen periódusában az 1960-as év óta zajló reform-törekvések minden fázisában kiérezzük haladó és aktuálissá vált gondolataink elemeit és mert tanszékvezető feladataink teljesítésében mindig emlékezetünkben van ilyen irányú törekvéseinek tisztelete. Huszonhét éves tanári működése mintha még ma is élne közöttünk, ö maga legtöbbre értékelte tanári mivoltát. A Rockefeller-alapítvány elnökének kérésére már fiatalon tanulmányozta

12