Szemészet, 1971 (108. évfolyam, 1-4. szám)

1971-06-01 / 2. szám

szerű tonometerrel mértük. Minden esetben megállapítottuk a rigiditást és differenciál-tonometriát számoltunk. Glaukomára gyanúsnak minősítettük a 22 Hgmm-t, vagy ezt meghaladó szemfeszülést, ha azt csak az egyik szemen tapasztaltuk is. A gyanúsnak talált betegeket, részletes kivizsgálásra, felvettük osztályunkra.

Egy év alatt 1901 beteg glaukoma-szűrővizsgálatát végeztük el. Döntő többségüket a bel- és idegosztályról kaptuk. A megvizsgáltak nemek szerinti megoszlása: 1161 férfi és 740 nő. A legfiatalabb megvizsgált betegünk 34 éves, a legidősebb pedig 92 éves volt. A tonometrizálás alapján gyanúsnak találtunk 350 (1,8%) egyént, 175 férfit és 175 nőt. Közülük osztályos kivizsgálásra, ismételt felszólításunkra is, csupán 158-an — 82 férfi és 76 nő — jelentkeztek. Ellentétben Frühauf és mtsai-val [9] azt tapasztaltuk, hogy a távolmaradottak többsége nő volt. Az említett 158 személy osztályos kivizsgálása eredményeképpen 106-on tudtunk glaukomát kimutatni: 55 férfin és 51 nőn. E szerint a glaukoma gyakoriságát vizsgálati anyagunkban 5,6%-nak találtuk; a férfiakon 2,9%-ban, a nőkön pedig 2,7%-ban fordul elő a glaukoma.

Leopold [17] hangsúlyozza, hogy az egyes szűrővizsgálatok eredményeit a különböző vizsgálati technika és a glaukomás kritériumok eltérősége miatt alig lehet összehasonlítani. Leydhecker [18, 19, 20] a glaukoma kórisméjét már akkor felállítja, ha a szemfeszülés skálaértékben 2,5/5,5, vagy ennél magasabb, a vakfolt megnagyobbodott, és az elfolyási értékek kórosak. Ezzel szemben Marré [22] csak akkor beszél glaukomáról, ha a papilla excavált, a látótér nasalis felében beszűkülés mutatható ki, a tensio meghaladja a 26 Hgmm-t, és terhelésre a szemfeszülés legalább 12 Hgmm-t emelkedik. Még engedékenyebb álláspontot képvisel Strömberg [29], aki az 5/7,5 skálaértékű tensioemelkedést gyógykezelés nélkül hagyja, és az ilyen betegeket csupán ellenőrzi.

A szűrővizsgálatokban mutatkozó technikai eltérések és metodikai különbségek ellenére feltűnő, hogy anyagunkban a glaukoma gyakorisága jelentősen meghaladja az irodalomban általánosan emlegetett 2%-ot. Ennek okát a következőkben látjuk:

1. vizsgálati anyagunk — amely a consiliumra küldött kórházi betegekből állt — többségében az érrendszeri megbetegedésben szenvedőkből rekrutálódott (arteriosclerosis, hypertonia, diabetes mellitus). Ezeknek glaukomával társulása pedig feltehetően gyakoribb. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy glaukomásnak bizonyult betegeink nagyobb részében simplex típusú glaukomát találtunk. Megfigyeléseinkhez hasonlóan a glaukoma gyakoribb előfordulását találta Weinstein [31, 32], valamint Smille és mtsai [27] is kórházi beteganyagon. Az előbbi szerző 6%-ban, az utóbbi pedig 6,2%-ban észlelt glaukomát. Érdekes továbbá, hogy tapasztalataink megközelítően azonosak Koskenoja, Orma [14], és Kornzweig [13] adataival, akik vizsgálataikat öregotthonokban végezték. Ez is alátámasztja tehát azt a közismert megfigyelést, hogy a glaukoma gyakorisága az életkorral növekszik;

2. a rendelkezésünkre álló vizsgálómódok és eszközök segítségével igyekeztünk a glaukomát a lehető legkorábbi szakban felismerni és a betegeket minél előbb gondozásba venni. Éppen ezért glaukomásként tartjuk nyilván azokat a betegeket is, akiken nincs meg ugyan a glaukoma minden klasszikus tünete, és szemük funkciója még ép, de elfolyási értékük már kórosnak bizonyult, vagy a megterhelésre pathologiás tensio-emelkedéssel válaszoltak.

Való igaz, hogy a glaukomát ebben a korai szakban ambulanter felismerni lehetetlen, éppen ezért hangsúlyoznunk kell az osztályon történő kivizsgálás fontosságát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy minden glaukomára gyanús egyén okvetlenül és minél előbb szemosztályra kerüljön. Elismerjük ugyanak-155