Szemészet, 1970 (107. évfolyam, 1-4. szám)

1970-09-01 / 3. szám

Szemészet 107. 170—175. 1970.

A Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Szemklinikájának közleménye (igazgató: Nónay Tibor egyetemi tanár)

Javaslat szemészeti alkalmasság minősítés egyszerűsítésére, valamint ipariskolai és főiskolai felvételre jelentkezők szemészeti alkalmassági feltételeire

GYÖRFFY ISTVÁN

Bizonyosfokú látóképesség sokféle pályára, foglalkozásra való alkalmasság előfeltétele. A szemészeti minősítésekben a döntő szerepet a látóélesség mértéke játssza ugyan, mégis nemegyszer a többi látásfunkciók állapotának előírása rögzítése is fontos.

Ha az előírás a látóképességre csak annyit ad meg, hogy „teljes látás” szükséges, e meghatározás meglehetősen általánosságban mozog. Ha szó szerint vesszük és mindkét szemen 1,0 —1,0 látóélességet kívánunk meg, e meghatározás túl szigorú, mivel kizárja a látóélesség kisebb, de elfogadható variánsait, s emiatt alkalmatlannak minősíthet olyan egyént is, kinek látóképessége ha numerikusán nem is, de gyakorlati szempontból nézve kimeríti a „teljes látás” fogalmát. Ez utóbbiba beletartozik értelemszerűen az összes többi látásfunkció épsége is, holott a színtévesztés vagy a kisebbfokú látótérszűkület pl. a minősítésre kerülők javarészénél munkájuk végzésében nem jelent különösebb hátrányt, s ha egyébként jó a visusuk, teljes látásúnak tekinthetők. Ha valamely szempontból e funkciók megléte mégis szükséges, ezek állapotának a részletezése viszont nehezíti a minősítés tömör megfogalmazását.

Az alkalpiasság egyszerűbb és gyakorlati célból megfelelőbb meghatározása érdekében megpróbáltam egy olyan, csoportokba sorolt beosztást készítem, melynek kategóriáiban a visusértékek variánsai a gyakorlati élet szempontjából nagyjából azonos általános látóképességet adnak. Abból a megfigyelésből indultam ki, hogy míg a látóképesség visusértékét többnyire az egyik, jobbik látású ún. vezérszem szolgáltatja, a másik szem a látótér és mélységlátás útján inkább a látás „minőségét” segíti elő. Az egyik szemen jobb, a másikon gyengébb visus tehát bizonyos határok közt ugyanolyan általános látóképességet biztosít, mintha ez mindkét szemen közepes fokban kisebbértékű volna. A jó binocularis látás ugyanis kompenzálhatja a kisebbfokú féloldali látóélesség csökkenést.

Gyakorlati szempontból célszerűbbnek látszik azon elv alkalmazása is, hogy a minősítésre vonatkozólag nem a kizáró okokat, hanem a követelményeket írjuk elő.

Ezek figyelembevételével a látóképesség fokának meghatározásához a látóélességet három A, B, C-vel jelölt nagyobb csoportba osztottam (lásd 1. táblázat). Az „A”, vagyis a jó látásúak csoportjában a látóélesség követelményét pontosabban körülíró 4 alcsoportot lehet megkülönböztetni.

Az A/l-ben részletezett visuskövetelményt kívánjuk meg azon pályákra lépőknél, ahol tökéletes látás szükséges. A látásélesség a jobb látású szemen 1,0, együtt a kettőn min. 1,5 kell legyen. A/2-nek megfelelő látást írunk elő, ahol általában kifogástalan látásra van szükség. A visus az egyik szemen min. 0,8 a kettőn együtt min. 1,2 kell legyen. A/3-ba sorolhatók a közepes látóképességűek, akik a gyakorlati életben még sokféle munkát el tudnak végezni. Ezeknél együttesen 1,0, a jobbik látású szemen min. 0,5 a rosszabbikon min. 0,1 kívánunk meg. A/4-be kerülnek azok, akiknek két szemmel még elfogadható látásuk van, vagy pedig egyik szemükön jól látnak ugyan, de a másikon félszeműek. A megkívánt látás a két szemen együtt min. 0,8.

170