Szemészet, 1967 (104. évfolyam, 1-4. szám)
1967-09-01 / 3. szám
Tapasztalataink a marósérülések saját vér-kezelésé vei sALLAi sAndok, fehjSk János és podhokányi gyökgy Az ipar fejlődése, a modem technológiai eljárások és balesetelhárító berendezések ellenére is világszerte megnövelte a maródásos és égéses szemsérülések számát. Kezelésük a szemorvostudomány számára még ma is sok problémát okoz. Az utóbbi évtizedekben nagy számban jelentek meg az irodalomban különböző gyógyszereket és gyógymódokat javasoló közlemények, olykor egymásnak ellentmondó elméleti meggondolások alapján. Az ajánlott sokféle hatóanyag nagyjából 3 csoportra osztható: 1. hyperaemizáló szerek: priscol (Fanta 1949, Stein 1949, LiedtJce 1952 és Pünder 1957); acethylcholin (Haselmann és Pulfrich 1950); 2. complex-képző vegyületek (Breinin és De Voe 1954, Grant és Kern 1955, Weber 1956, Scharnke 1957, Honegger 1959); 3. egyéb hatóanyagok: C-vitamin (Nemec 1951, Kaplunovics 1964), sympathol (Pillát és Schenk 1960), novocain (Czukrász 1958), syntetikus antihistaminicum (Azzolini 1952), sósav (Best 1951), corticosteroidok (Heydenreich 1962) stb. A műtéti beavatkozásoknak is sok híve volt és van; elsősorban középsúlyos és súlyos esetekben ajánlják (Denig 1912, Thies 1937, Passow 1938, 1955, Buchmann 1957, Hartmann 1957 és Krahnstöver 1957, Jaensch 1958). Alapvetően különbözik az előbbiektől Hiwatari és Ikeda (1947) és Dubrovina (1951) által bevezetett subconj. sajátvérkezelés. Dubrovina naponta 1 ml sajátvért adott 10 000 E penicillinnel keverve. Karpovicz 1954-ben sikeresen alkalmazta ezt a módszert 27 súlyos maródásos sérülésnél. Sobanski 1956-ban, .41- tenberger 1958-ban mint bevált therapiás eljárást említették. Yandegite (1957) a napi 2 ml-es sajátvér-injectiót albucid-cseppekkel kombinálta. Tost és Seewald (1961) 1,5 ml sajátvérből 20 0000 E penicillin és 0,2 ml 1%-os jenacain oldatból álló keveréket használtak, szintén jó eredménnyel. Molnár (1962) a sajátvérinjectiót antibioticum nélkül ajánlotta, kiegészítve a kezelést tolazolin, dextrose és antibioticum cseppekkel. Bacskulin (1963, 1965) határozottan állást foglalt a sajátvérkezelés mellett, mely véleménye szerint ,,új korszakot nyitott a marósérülések conservativ kezelésében”. A sajátvér mellett priscol adását is javasolta. Felhívta a figyelmet, hogy citrátos vér adása nem célszerű, mert az a calciummal vízben oldhatatlan complex vegyületet képez. A fentiekkel ellentétben Thiel (1966) és Gassier (1965) a saját vérkezeléssel nem tudtak említésre méltó eredményt elérni; sőt Gassier határozottan állást foglalt alkalmazása ellen. A meglehetősen kiterjedt irodalmat tanulmányozva különösnek tűnik, hogy a különböző módszerekkel dolgozó szerzők szinte valamennyien jó eredményekről számolnak be. Az egyes eljárások eredményeinek objectiv értékelését és összehasonlítását megnehezíti az a tény, hogy a marósérüléseknek az irodalomban elfogadott osztályozása sokszor nem biztosítja az egyes esetek obiectiv és összehasonlítható értékelését. Így az egyes statisztikák összevetése bizonytalan eredményt ad, illetve egyes esetekben lehetetlen. A klasszikus I., II. és III. fokú osztályozás nem tesz különbséget a szaruhártya és a kötőhártya sérülésének súlyossága között. Gassier a fent említett közleményében új beosztást javasolt 5 fő — és az első 4 csoporton belül 2—2 alcsoporttal. Figyelembe vette a szaru- és kötőhártya sérülését és meghatározta az egyes csoportokra jellemző elváltozásokat. Mi olyan beosztást igyekeztünk kidolgozni, mely az általánosan elfogadott beosztás alapján áll ugyan, de kifejezi a szaru- és kötőhártya sérülésének súlyosságát külön-kiilön is. Ezt úgy értük el, hogy a sérülések súlyosságát tört A miskolci Városi Tanács VB Egyesített Kórházak (igazgató: Szabó István) Szemosztályának (főorvos : Valit László) közleménye 174
