Szemészet, 1964 (101. évfolyam, 1-4. zám)
1964-06-01 / 2. szám
8. incomitáló kancsalságokról Mär az A- és V-syndroma is az incomitantiák közé tartozik. Incomitáló az olyan kancsalság, amelynek szöge valamely tekintési irányban változik. Ennek oka egyik szemizom, vagy izomcsoport gyengébb működése, ami neurogen, myogen, vagy valamely kötőszöveti elváltozásból ered. Leggyakoribb a neurogen (paretikus eredetű) kancsalság, amely idővel concomitáló jellegűvé válhat. Saját anyagunkban kb. 25 %ban szerepel peripheriás vagy supranucleáris laesióból eredő, concomitálóvá lett és 10 %-ban incomitáló kancsalság, jóval gyakoribb tehát, mint első pillantásra gondolnék. Adelstein és Cüppers 50 %-ot említenek. A laesio gyakran intrauterin, vagy szülési trauma kapcsán keletkezik. A verticalis paresisek leggyakoribb oka Bielschowsky, Cüppers szerint az obi. sup. hűdése, más szerzők szerint rectus superior-paresis praevaleál. Ez a kérdés, amelynek későbbi műtéti megoldás szempontjából lenne jelentősége, azért dönthető el oly nehezen, mert régebbi esetekben a kétszemes synergismusok miatt az egyik oldali obi. sup.-gyengeséghez gyakran a túloldali rectus sup. hypofunctiója társul és fordítva. Mind a két esetben majdnem mindig túlműködő obi. inf.-t találunk : a felső ferde bénulásakor mint azonos oldali antagonista, a felső egyenes bénulásakor mint túloldali synergista jut az obi. inf. túlműködésbe. Ez az oka annak, hogy legtöbbször a túlműködő izmot operálják : gyengítik. Az obi. inf. gyengítő műtétje ma már rutineljárás. A paretikus izmot erősítő műtétek kisebb eredményt adnak. A javallatokat illetően nagy óvatosságra van szükség, főként, ha a kétszemes látás jó. Különösen arra kell ügyelni, hogy a műtéttel a lejeié tekintést ne korlátozzuk. A műtéti javallat nemcsak az érintett izmoktól függ, hanem a fixálás módjától is. Más az eljárás aszerint, hogy melyik a fixáló szem : a paretikus-e, vagy az ép. Az orthoptikai kezelés szerepe paretikus verticalis eltérésekben igen alárendelt. Kisebb, de asthenopiát okozó verticalis vagy horizonto-verticalis eltéréseket gyakran subjective jól befolyásolnak megfelelően beállított hasábok. A két szemre elosztva 10—14°-ot is rendelhetünk. Az utolsó években több monographia jelent meg a verticalis eltérésekről, ami eléggé mutatja a kérdés gyakorlati jelentőségét. Megemlítem Hollwich könyvét, amely 1961-ben „Schielen" címmel jelent meg. A teljesség kedvéért hozom fel a torticollist okozó és néha kancsalsággal járó asymmetriás nystagmus eseteiben alkalmazott bulbus-elfordító műtéteket, amelyek elvét Kestenbaum s tőle függetlenül Anderson dolgozta ki 19.53-ban. Személyes tapasztalataink evvel az eljárással jók. A myogen kancsalságok igen ritkán szorulnak műtétre. Ezekben a helyes kórisme és általános kezelés hozhat javulást. Incomitáló kancsalsággal jár a Duane—Türk-féle retractiós syndroma is, amely a kongresszus egyik előadásának tárgya. A syndromát vagy supranuclearis beidegzési zavar, vagy az izmok kötőszövetes elváltozása okozza és ritkábban valódi abducens bénulás. Ha az EMG nem mutat ki paradox beidegzést, akkor csipesszel próbáljuk ki, hogy forgatás esetén nincs-e ellenállás. Valódi abducens-bénulásban a bulbus jól mozgatható s ilyenkor a Hummelsheim-műtét indokolt. Beidegzési zavar esetén a beavatkozás céltalan. Az anaesthesia kérdéseire időhiány miatt nem térhetek ki, ehelyett — befejezésül — a functionalis kancsalsági kezelésnek nem az előnyeiről, hanem a hátrányairól vagy még inkább határairól szólok. Ezt az tette időszerűvé, hogy az utolsó hetekben 2 olyan eset is került észlelésünkbe, melyekben a panaszokat az erőszakolt functionalis kezelés hozta létre. Megemlítem az egyiket. Egy külföldi, serdülőkorú gyermeket postoperativ maradék eső- és hypertropiájának leküzdése érdekében a diplopia észrevevésére tanítottak, egy éven át jóformán naponta. A műtét után nem volt kettőslátása, most van, és a képeket hasábcorrectióval se tudja tartósan egybeolvasztani az operált szem ismeretlen okból származó, nagyfokú intorsiója miatt. Az eset tanulsága az, hogy kétszemes látást csak akkor szabad provokálni, ha ennek megvannak a kellő javallatai. Nem azért zárom előadásomat e negatívummal, hogy kételyt ébresszek a functionalis kezelés iránt — hiszen az eset éppen e kezelés erejét bizonyítja —, hanem hogy kiemeljem azt a tényt, hogy mint minden therapiának, úgy az orthoptikai kezelésnek is megvannak az ésszerű határai. Irodalom Abraham, S. W. : Am. J. O., 32, 233 (1949) és 51, 249 (1961). — Adelstein, E. és Cüppers, C. : Kiin. МЫ. A., 141, 335 (1962). — Adler, F. H. : Physiology of the Eye, Mosby, St. Louis, 1959. — Albert, J. és Costenbader, F. D. : Am. J. O., 59, 607 (1958). — Anderson, J. R. : Ocular Vertical Deviation and the Treatment of Nystagmus. Brit. Med. Assoc., 2. kiad., London 1959. — Bjelosztockij, E. M. : Szabruzsesztocnnoje 114 T
