Szemészet, 1962 (99. évfolyam, 1-4. szám)
1962-06-01 / 2. szám
az eredeti rigiditási coefficiens féllogarithmikus egyenletét elvetette és felállította exponenciális formuláját (29). Szerinte a rigiditás helyes képlete a következő : E 0,35_ 31- -2— pT5 Az egyenletben szereplő M a természetes logarithmusnak közönséges logarithmussá való átszámítására szolgáló szorzószám : 0,4343. Kísérleti módszerével a fenti képlet alapján az átlagos rigiditást 0,01528- nak számította ki. Kruse (27) igen alapos munkájában, melyben különböző átmérőjű applanációs prismák segítségével határozta meg a rigiditást, a McBain conceptio helyességét igazolta : szerinte a Friedenwald és McBain adatok elég jól megegyeznek a 10 és 30 Hgmm közötti nyomásnál, de alacsonyabb és magasabb nyomásnál a McBain adatok megbízhatóbbak. Normális emberi szemek átlagos rigiditását Kruse a McBain-íéle képlet alapján 0,0193-nak számította ki, azonban ezen klinikai kísérleteit akkor végezte, amikor McBainnek a tonométer calibratiós cikksorozata még nem volt teljes ; hiányoztak az új volumenadatok. Azóta McBain közölte az új volumenértékeket, melyek a Friedenwald által megadottaknál 20—30%-kal magasabbak. Miután McBain volumen adatait is nyilvánosságra hozta, lehetővé vált, hogy normális, élő szemeken klinikai vizsgálatokat végezzük és összehasonlítást tegyünk a kísérletes, post mortem kapott és az in vivo rigiditás értéke között. Ennek fontosságát aláhúzza az a tény — mint fentebb már említettük — hogy az elfolyási coefficiens értéke nagymértékben függ a rigiditástól. Csak az átlag, normális rigiditás ismeretében lehet megszabni a normálisnak tekinthető és a kóros elfolyási coefficiens értékeket, melynek a glaukoma diagnosisában, egyéb diagnostikus jelek mellett, fontos szerepe van. Ezen célból kísérleteket végeztünk ép emberi szemeken, melyek emmetropiásak voltak, illetve esetleges ametropiájuk 2,0 D-át nem haladta meg. Olyan egyének kerültek vizsgálat alá, akiknek szemgyulladása nem volt, a szaruhártya teljesen ép volt és semmilyen előzetes műtéten vagy gyógykezelésen nem estek át. A vizsgálat menete a következő volt. Először meghatároztuk a látást, majd Zeiss ophthalmometeren megmértük a cornea radiusát. Ezután két ízben 1—2 percenként 1%-os pantoeainnal érzéstelenítést végeztünk, majd 1 percig az előírás szerint 3 mm hosszan 5%-os fluoresceinnel átitatott fél cm széles papírt helyeztünk a szemrésbe. Ezután applanációs tonométerrel megmértük a szemnyomást. Az első mérést nem vettük be a számításba, majd egymás után 3 mérést végeztünk és ezek középértékét vettük a szemnyomásnak. Az applanációs mérés után a réslámpa mellett közvetlenül elhelyezett vizsgálóasztalra fektettük a vizsgálandót, melynek fejrészén lapos párnát helyeztünk el. Még egy csepp pantocaint adtunk és pár percet vártunk, hogy a helyváltoztatással járó vérkeringés ingadozás nyugalmi állapotba kerüljön. Ezen idő alatt a van Beuningen (5) elektrotonométert a standard blokkokhoz kalibráltuk. A vizsgálandót felszólítottuk, hogy a feje felett 50 cm-re elhelyezett kis, piros fixáló lámpára nézzen. Ezen lámpa alkalmazását igen fontosnak tartjuk, mely minden irányban mobilizálható és feleslegessé teszi a saját ujjra való fixálást. A két fixáló módszer előnye különösen elektrotonométerrel való mérésnél szembetűnő, melynek elhúzott skáláján jól látható, hogy néhány cm eltérés a fixáló pont helyzetében már 2—4—6 tized skálajelzés különbséget eredményezhet. A van Beuningen-fé\e elektrotonométert a könnyebb és pontosabb leolvasási lehetőségek mellett azért is kénytelenek voltunk választani, mert klinikánk nem rendelkezik standardizált tonométerrel, melynek használata természetesen alapvető feltétele a rigiditási meghatározásoknak. A fixáló lámpát külön állítottuk be a jobb és a bal szem számára. Mindig először a jobb, majd a bal szemen végeztünk méréseket. 200 szemen csak az 5,5 és a 10,0 grammos, 100 szemen ezeken kívül még a 7,5 grammos súllyal is meg-94
