Szemészet, 1961 (98. évfolyam, 1-4. szám)
1961-09-01 / 3. szám
eljárást arra is felhasználta, hogy az általa helyesnek vélt több táblasorozattal történő vizsgálat részleteit is analizálja és arra a megállapításra jutott, hogy legjobb eljárás a Rabkin- és az / sh ihara-t á b I ák к a 1 történő együttes vizsgálat. Belcher és tsai. hasonlóképpen e két adat összegezéséből, de egyszerű összegezéséből vonja le következtetéseit, de ebből nem von le következtetést a táblasorozatok használhatóságára vonatkozóan, erre más módszert használ. Kettesy az egyes táblák szűrőképességére vonatkozólag az alábbi számítást végzi : pozitív esetnek veszi a normábsok pontos válaszait és a színtévesztők tévesztési adatait ; negatív esetnek a normálisok tévesztését és a színtévesztők pontos olvasását. A fenti négy adatból (100—100 vizsgált esetében) a pozitív esetek összegéből levonja a negatív esetek összegét, a különbséget osztja kettővel, az így kapott szám jelzi az adott tábla szűrőképességét százalékban kifejezve. Fenti eljáráson alapul Sloannak az a módszere, hogy négy különböző táblasorozatból összeválogatta a legjobb szűrőképességű táblákat és ebből ún. „válogatott” sorozatot hozott létre. Ez a táblasorozat valóban igen jól szúr és ennek komoly gyakorlati haszna van. Ugyanakkor egyes táblák egyszerű analízise gyakorlati használhatóság szempontjából nem sokat ad. Éppen ezért a szerzők egy csoportja (Dvorine, Peters, Crawford, Schmidt, Green és sokan mások) az egyes táblasorozatok használhatóságával olyan értelemben foglalkozott, hogy nagyszámú normális és színtévesztő egyénen végzett vizsgálat alapján megállapították, hogy mi az a maximábs hibaszám, amelynél a vizsgált egyén még jó színlátónak mondható és amely felett már színtévesztőnek minősíthető. A jó szűrőképességű tábláknál kisszámú tábla tévesztése engedhető csak meg, a normálisok által megengedhető hibák magas száma arra mutat, hogy az illető táblasorozat gyenge szűrőképességű, azzal biztonságosan szűrni igen nehéz. Dvorine 103 normális egyénnél öt esetben látott egy-egy hibát saját tábláján, míg tizenöt színtévesztőnél azt találta, hogy tízen valamennyi táblát tévesztették, öten viszont csak 5—13 hibát vétettek. Peters a Dvorine- és a ,,válogatott” táblasorozatot hasonlította össze. Százegy vizsgálatból kilencvenhét fő háromnál kevesebb hibát vétett a Dvorine-táblán (14 tábla), míg a válogatott táblasorozatból 97 fő négynél kevesebb hibát vétett (18 tábla). Crawford az Ishihara kilences kiadású táblasorozatán hatvanöt normál egyénnél öt vagy kevesebb hibát talált (20 tábla), tizenegy színtévesztő közül egy vizsgált hat hibát, a többi tizenkettő vagy több hibát vétett. A Dvorine-táblán a hatvanöt normál két vagy ennél kevesebb hibát vétett, a tizenegy színtévesztő közül egy fő három hibát, a többi kilenc vagy ennél több hibát követett el. A fenti típusú vizsgálatok alapján az egyes szerzők olyan megállapításra jutnak, hogy az adott táblasorozatban két-három vagy öt tábla tévesztés engedhető meg. Green és Sloan pl. vizsgálataik alapján arra a megállapításra jutnak, hogy 20 tábláig általában a táblaszám 25 százalékáig terjedő hiba engedhető meg. Kettesy az egyes táblasorozatok szűrőképességének összehasonlítása céljából bevezetette a biztonsági köz fogalmát. Ennek lényege az, hogy az elvégzett vizsgálatok alapján a normálisok által elkövetett hibák, valamint a színtévesztők által jól olvasott táblák összegét levonta a táblasorozat tábláinak számából és ezt a különbséget nevezte biztonsági köznek. Szerinte a jó táblasorozat rendelkezik ilyen biztonsági közzel és minél nagyobb a biztonsági köz, annál jobbnak tekinthető a tábla szűrőképessége. A biztonsági közzel nem redelkező táblasorozatok is alkalmasak azonban szerinte a szűrésre és ennek értékelésére bevezette a bizonytalansági hányados fogalmát. Ezt (100 vizsgáltra számolva) abból lehet kiszámítani, hogy a vizsgáltak közül hány színtévesztő olvas el annyi táblát hibátlanul, ami átlépi a színtévesztők részére 144
