Szemészet, 1961 (98. évfolyam, 1-4. szám)

1961-06-01 / 2. szám

Reisinger és kortársai csak állatkísérleteket végeztek és a műtétet késsel és ollóval hajtották végre. A sorozatos sikertelenségek oka részben ezzel a kezdetleges műtéti technikával magyarázható. Nemcsak a műtét kiviteli módja volt kezdetleges, hanem hiányoztak az alapvető elméleti ismeretek is. Wutzer (1835) és Mühlbauer (1840) sikertelen heterotransplantatiós kísérletei is alapkövei mai tudásunknak, mely szerint csak homoplastica végezhető. Már v. Schallern (1839) rájött a műtéti technika legfőbb hibájára és azt hangoztatta, hogy az eltávolítandó és beültetendő corneának lehetőleg egyforma alakúnak és nagyságúnak kell lenni. Markus (1841) már négy pontban foglalja össze a műtétnél követendő eljárást. Megállapításai nagyjából megfelelnek a mai követelményeknek is. Ó már „lehetőleg” kör alakú kimetszésre törekedett. Nagy haladást jelentett a műtéti technikában Strauch (1840) eljárása. Ó egy selyemfonalat húzott keresztül a csarnokon limbustól limbusig. Az asszisztens ezzel fixálta a szemet a leucoma kivágása közben, majd a kimetszés után a fonalat középen átvágták és máris készen állt két varrat az átültetett cornea bevarrására.

Ugyancsak 1840-ben született meg a lamellaris keratoplastica gondolata is. Mühlbauer állatkísérletekben háromszögalakú darabot vágott ki a corneából úgy, hogy a parenchyma leghátsó rétegét, a Descemet hártyát és az endothelt érintetlenül hagyta. A hiányt hasonlóan vett corneadarabbal pótolta, amit egy varrattal fixált. Malgaigne (1843) eljárása ettől csak annyiban különbözött, hogy a hiányt nem pótolta, hanem annak kitelődését a regeneratióra bízta. Nem lehetetlen, hogy ezt a gondolatot a sok eredménytelen kísérlet szülte. Amit műtéttel nem lehet pótolni, talán megoldja a szervezet természetes regeneratiója. A sorozatos sikertelenségeket követő reménytelen hangulat ellenére is a zseniális Dieffenbach így nyilatkozott a műtétről : „Sie ist die kühnste Phantasie, die jemals ein Arzt gehabt hat”. Az elképzelésből még nagyon sokáig nem lett sikeres műtét, sőt 1840-től 1872-ig teljességgel lecsökkent az érdeklődés a szaruhártyaátiiltetés iránt.

Erre az időszakra esik Pellier de Quengsy gondolatának gyakorlati kipróbálása. Miután az összes addigi adatok azt bizonyították, hogy az átültetett szaruhártya vagy be sem gyógyul, de ha ez meg is történik, mindig elszürkül, megkísérelték a corneát átlátszó, élettelen anyaggal pótolni. A „cornea arteficialis” gondolata így újból életre kelt. Nussbaum 1853- és 1856-ban számolt be nyúlkísérleteiről. Ó egy ovális darab hegyi kristályt ültetett a szaruba. Mások a későbbiek folyamán üveggel és celluloiddal próbálkoztak. Salzer a századfordulón quarz kristályt ültetett be, mely 33 hónapon keresztül maradt helyén.

Jelentős esemény a műtét történetében az 1872-ben tartott londoni nemzetközi szemész kongresszus, melyen Henry Power transplantatiós kísérleteiről szóló előadásával új lendületet adott a kutatásnak. Beszámolt állatkísérleteiről, sőt bemutatott szövettani metszetei alapján már a keratoplastica elméleti kérdéseivel is foglalkozott. Két esetben emberen is végzett átültetést. Két gyermek blennorrhea után keletkezett nagy staphylomajába ültetett be nyúlcorneát és mindkettő begyógyult. Az egyik elszürkült, a másik kissé transparens maradt. Power tovább folytatta kísérleteit és 1878-ban rámutatott a cornea nagy részének, vagy teljes egészében való átültetésének jelentőségére. Ekkor már határozottan hangoztatta, hogy az átültetéshez homoplasticus szövet szükséges, és javasolta, hogy élő emberek, daganat, sérülés vagy retinaleválás miatt eltávolításra kerülő szemeit használják fel. A tudományban sem megy azonban minden zökkenőmentesen és a legjobb javaslatnak is akadnak ellenzői. Von Hippel nem ismerte el Powert, mert egyik betege az így végzett műtét után panophthalmitist kapott. Hippel állásfoglalása, éppen nagy tekintélye miatt, évekre visszavetette a fejlődést.

Arthur v. Hippel u. i. 1877-ben megalkotta óraműves trepánját és ezzel megoldotta a műtéti technika legfontosabb kérdését. Felfedezése a szaruhártyaátiiltetés szempontjából korszakalkotónak számít. Műszerét azóta sokan módosították, javították, de lényege a körkés, mai napig megmaradt. Innen számítjuk a műtét történetének második korszakát is. A műszer segítségével megoldhatatlannak vélt kérdések váltak egyszerre könnyen kivihetővé. A donor és recipiens cornea kivághatóvá lett, a szövetek durva roncsolása nélkül, a hiány és a transplantatum nagysága egymásnak pontosan megfelelt és feleslegessé váltak a varratok. Hippel módszerének hamarosan számos követője akadt, mint Schöler (1877), Sellerbeck (1877), Rosmini (1879) és Gradenigo (1887). Dürr (1881) újra próbálkozott a Mühlbauer által ajánlott lamellaris keratoplasticával is. Maga v. Hippel 10 éven keresztül fáradhatatlanul dolgozott a perforáló keratoplastica technikai javításáért, de csak annyit tudott elérni, hogy az átültetett korong gyakrabban gyógyult be, mint azelőtt, de mindig elszürkült. Jellemző az akkori idők reménytelen hangulatára, hogy maga v. Hippel (1888) erősen beszűkítette a perforáló keratoplastica indikációs területét és inkább a lamellarist ajánlotta. Bár ezzel a módszerrel elkerülhetővé lettek a szemmegnyitó műtét akkor még sokkal nagyobb veszedelmei, de csökkentek a látásjavulás kilátásai is. Ma már tudjuk, hogy a lamellaris

124