Szemészet, 1957 (94. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 3. szám
I transplant át um nagyságától függetlenül, — mint általánosan követendő eljárást — Barraquer (3) is ezt ajánlotta. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a transplantatum megvarrása közel sem olyan egyszerű — különösen nem a kis korongoké. Ezt a művelet igen finom varró eszközöket igényel, mert a korong sérülését minimálisra kell csökkentenünk. A beöltések megkönnyítésére számos segédeszközt ajánlottak, melyek közös hibája az, hogy a megfogás helyén kisebb-nagyobb laesiót okoznak, ami a transplantátum károsodásához vezethet. Az sem tagadható, hogy a leggondosabban csomózott varratok is nyomási traumát jelentenek, ez a sebszélek összeforradását hátrányosan befolyásolja. A varrás-technikai nehézségek már régóta arra indították az operatőröket, hogy e probléma megoldását az indirekt biztosítási eljárásokban keressék. Ezek közül elsősorban a kötőhártyával való biztosítással — mint a legrégebben használatos módszerrel — kell foglalkoznunk. Sellerbeck (4) és Schöler (5) alkalmaztak először kötőhártyalapot a transplantátum biztosítására. De míg Sellerbeck az 5—6 mm széles kötőhártyalapot alul készítette, addig Schöler a kiszabást felül végezve, az invers, téglalapalakú kötőhártyalapocskát alul limbusban rögzítette. Ez utóbbi eljárás technikailag igen egyszerűnek, a biztosítás szempontjából pedig aránylag kielégítőnek mondható,- éppen ezért kisebb módosításokkal sokan még ma is végzik. így többek között a szaruplastika egyik legismertebb szakértője Filatov (6) is. A temporalis oldalról képzett lvuhnt kötőhártyaköténnyel való biztosítást Imre (7) ajánlotta. Eljárásának kétségtelenül nagy előnye, hogy a korong a kötőhártyakötény sebfelszínével kerül összeköttetésbe, s így egyrészt hőmérséklete optimális lesz, másrészt a kötőhártya ereiből fibrin jut a sebcsatornába, ami a transplantátum megtapadását kedvezően segíti elő. Kétségtelen azonban, hogy a kötőhártyával való biztosításnak előnyei mellett hátrányai is vannak, melyek elhárítása sokszor probléma elé állította az operatőröket. Egyik az, hogy mikor a kötőhártya kiterjedten heges, akkor ez a biztosítás vagy nem, vagy csak igen tökéletlenül alkalmazható. További hátrányt jelent, hogy az eléggé kiterjedt limbális metszés miatt a széli hurokhálózat többé-kevésbé sérül, ami semmiképpen sem előnyös a sokáig hemobioticus állapotban levő korong megfogamzása szempontjából. A kötőhártyával való biztosítás legnagyobb hibája azonban az, hogy a kötőhártya nem elég rugalmas, s így a kötény, lebeny, híd vagy nyél a kívánt mértékben nem feszíthető meg. Ha a szükséges megfeszítést mégis erőszakoljuk, úgy ennek következménye a fonalak korai átvágása. Ez pedig, mint ismeretes, nem tartozik a kellemes meglepetések közé. Az sem tagadható, hogy a kötőhártya rossz átlátszósága miatt a korong helyzete pontosan nem ítélhető meg, s ez a hiba fokozottan jelentkezik vastagabb Tenon esetében. Az említettek következtében a szarusebészek, s mi magunk is fokozatosan arra kényszerültünk, hogy ezek az aránylag egyszerű, de nem optimális eljárások helyett más, megbízhatóbb módszerek után kutassunk. A nyugati szemorvosi iskolák egyrésze már régóta magáévá tette a transplantátumnak „felületen fekvő“ varratokkal való biztosítását. E varratok ősét 1906-ban Zirm (8). ajánlotta a transplantátum felett kereszteződő és a kötőhártyában csomózott két fonál alakjában. A felületen fekvő, de párhuzamosan futó fonalakkal való biztosítás megteremtője viszont Elschnig (9) volt. Ebből a két ősalakból fejlődtek ki a ma használatos nagy számú, főleg keresztezett típusú varratok, melyek nem lényegükben, hanem kisebb tech98
