Szemészet, 1956 (93. évfolyam, 1-3. szám)
1956 / 2. szám
gel állapotának túlérzékenységen alapuló allergiás változásai is mélyebb megalapozást nyernek. Itt kell megemlítenem Orzalesi és Ciuffo széleskörű vizsgálatait, melyek alapján a szerzők a lebeny elborulásának okát histaminszerű anyag keletkezésében látják. Feltevésüket arra alapozzák, hogy konzervált lebenyből készült kivonatot fecskendeztek nyúl bőre alá а МегеМя-próba szerint. Az oltás pozitív eredménye a capillaris permeabilitást fokozó és fehérvérsejt kivándorlást ingerlő anyag (leukotaxin) jelenlétén alapszik, mely valószínűleg antigén tulajdonságúvá vált bomló fehérje, histaminszerű tulajdonsággal. Végül a szaruállomány elborulásának okai között figyelmet érdemelnek Sarwar vizsgálatai, melyek az idegek szerepére irányítják a figyelmet. Sarwar szerint a sértett idegrost (trepanalt corneában) membránja áteresztőbbé válik és több Na-iont absorbeál. A szövetek ionisatiója az osmosisos nyomást fokozza, melynek következtében a környezet felől folyadék vándorol a corneába és borússág lép fel. Az idegrostok ilyen sérülése a trepansebzés következtében fennáll. Összefoglalva a mondottakat láthatjuk, hogy a beültetett cornealebeny sorsa nyilvánvalóan technikai természetű okokon kívül sok tényezőtől függ. Kezdve attól, hogy a befogadó cornea milyen mértékben tudja biztosítani a lebeny táplálkozását, cellularis, humoralis, trophikus-idegi, és allergiás tényezőkre irányítják a figyelmet az idevonatkozó kutatások. A felsorolt körülmények a szarulebeny mucoidjának kolloid-chemiai megváltozásában játszva szerepet meghatározzák a lebeny életképességét. Kétségtelen, hogy Meisner (1813), Reisinger (1824), Hippel (1877) első kísérletei óta a már számukra is izgalmas probléma megközelítésében részben a szövetátültetésre vonatkozó általános biológiai, részben a speciális szemészi vonatkozású kutatásokon keresztül bár sok adattal gazdagodtunk, a begyógyuló lebeny sorsát meghatározó feltételek ismeretétől ténylegesen még távol állunk. Amikor az elmondottak után mégis arra vállalkoztunk, hogy vizsgálatokat végezzünk ezen a területen, tisztában voltunk azzal, hogy legfeljebb részeredményeket kapunk. A kérdés feltevése az volt, hogy az anyagcserében fontos szerepet játszó acetylcholin mennyiségi változásai kimutathatók-e az átültetett lebenyben és a mennyiségi változásnak van-e szerepe a lebeny elborulásában. Ha ilyen összefüggés nem is lenne kimutatható, akkor is olyan adatra számítottunk, mely a transplantatióval kapcsolatosan még nem ismeretes. A műtét utáni héten még nem lehet megmondani, hogy milyen lesz a későbbi eredmény. Az első napokban bizonyos mértékig minden lebeny borús egy hét —10 nap utáni prolongált oedema rendszerint technikai-mechanikai okokra utal, mint pl. helytelen lebeny illeszkedés, synechiák, infectiók stb. Ha ilyen körülmény nem szerepel, akkor a kezdeti borússág kb. 10 nap után feltisztul és ha egyébként jók a feltételek (kevéssé heges környezet, legfeljebb kisfokú ereződés) általában remény van rövidebb-hosszabb ideig tartó klinikai sikerre. Ennek százalékos alakulása a legjobb prognosisú esetek szerint válogatva (keratitis parenchymatosa, keratoconus, herediter dystrophia) is változó, mert nem áll rendelkezésünkre elég nagyszámú eset. Az amerikai Szemészeti-Gégészeti Akadémia is csak több klinika anyagának együttes értékelése után vállalkozott ilyen statisztikára, mely szerint a válogatás nélküli esetekben 55%-ban (Roberts Am. J. 33, 21, 1950) a legjobb prognosisú megválogatott esetekben 68,3%-ban volt eredményes az átültetés. Kísérleteinkhez nyulat használtunk abból az ismeretből kiindulva, hogy szaruhártyája acetylcholinban igen gazdag, bár ezt az előnyt nagymértékben 51
