Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 1. szám
ceás szembetegen és minden esetben túlérzékenységet találtak testosteron iránt. A fajlagos ellenanyagok jelenléte is demonstrálható volt passzív átvitellel, tehát a pozitív Prausnitz—Küstner próbával. Ezen közlés az endogen endokrin allergia létezését látszik bizonyítani és két évvel később Hajós M. is hasonló megállapításra jutott főleg helbetegeken tett megfigyelései alapján. A rosaceás betegek vegetatív idegrendszerének, bőrvasomotorjainak ingerlékenysége óvatosságra int a bőrpróba értékelésénél. Számos szerző csupán az epitheliális allergozisokban értékeli a bőrpróba pozitívitását. Más módon történt szenzibilizálódás okozta szembetegségekben sokan kétségbe vonják a bőrpróba értékesíthetőségét. Saját megfigyeléseink szerint pontos dozirozással, megbízható készítményekkel és mindig azonos tehnikával elvégzett bőrpróbával elég jó tájékoztatás nyerhető a beteg esetleges túlérzékenységéről. Minden kezeléssel dacoló rosaceás szaruhártyagyulladásokban magunk is találtunk adatokat arra, hogy endogen hormonális allergia kórokként szerepelhet. A túlérzékenységet okozó hormonnal deszenzibilizációt végezve jó eredmények érhetők el. Mielőtt saját vizsgálatainkat és eredményeinket ismertetnénk, meg kell említeni, hogy van olyan közlés is, amely ezen hormonális túlérzékenységet az említett bőrpróbával nem tudta kimutatni. Knape 19 betegén, kik közül 13 rosaceás szaruhártyagyulladásban szenvedett a Zondek és társai által leírt módon testosteron túlérzékenységet nem tudott kimutatni. Ennek ellenére 8 rosaceás betegét lassan emelkedő kis adagokkal subcután kezelte és 1 kivételével mind javult, vagy gyógyult. Knape kérdésesnek látja a bőrpróba megbízhatóságát és a gyógykezelés eredményességét az endokrin rendszer változásával próbálja megmagyarázni. Ez az értelmezés el is fogadható, mert hiszen negatív bőrpróba mellett bajos fajlagos deszenzibilizációról beszélni. A II. sz. Szemklinika beteganyagából azon súlyosabb rosaceás szaruhártyagyulladásban szenvedő betegeket válogattuk ki, akiken a szokásos kezelés csődöt mondott. Ezeken a betegeken megnéztük, hogy az intracután bőrpróba alapján lehet-e gondolni endogen hormonális allergiára. A vizsgálatok főleg az Organon—Oss-féle neohombreol, docaprogestin hormonokkal, valamint controllként a rendelkezésünkre bocsátott ol. arachidis, ili. ol. olivarum olajjal, (aszerint, hogy melyikben volt oldva a szóbanforgó hormon), valamint a Richter-féle hogivállal és controllként az annak vivőjéül szolgáló olajjal történtek. A testösteron próbához 0,1—0,5 mgr-ot, az oestron próbához 0,05—0,1 mgr-ot, desoxycorticosteron (doca) próbához 0,1 mgr-ot és ugyanannyit használtunk a progesteron (progestin) próbához 0,1 cm3-nyi mennyiségben az egyik alkar bőrébe. A megfelelő olajból hasonló mennyiséggel végeztünk intracután kontroll bőrpróbát a másik alkar bőrén. A leolvasás 24—48—72 óra múlva történt. Lényeges, hogy az olajos oldat vissza ne szivárogjon a szúrási csatorna mentén, ezért a tűt a szokásosnál hosszabban kell bevezetni a bőrbe. Pozitívnak tekintettük a próbát akkor, ha a szúrásnak megfelelő quadli 1,0 cm-nél nagyobb átmérőjű volt, vagy pedig hasonló terjedelmű erythema mutatkozott, ugyanakkor a kontroll bőrpróba negatív maradt. Az átvizsgált 25 beteg nem nagy szám s a leszűrhető tanulságok is korlátozottak, nyomósán esik azonban a latba, hogy válogatottan súlyos esetekről van szó. A 25 beteg közül 13 volt a nő és 12 a férfi. A tizenhárom nő közül nyolc 30—50 életév közötti és ebből hat negatív, kettő pozitív bőrpróbát adott : a 42 éves dr. S. I.-né oestron, a 49 éves S. Mária testosteron injiciálására. A fentmaradó öt 57—73 év közötti nő négy negatív eredménnyel szemben, csupán a 64 éves K. S.-né mutatott testosteron pozitivitást. Az összes nőbeteg közül tehát háromnál észleltünk pozitív bőrpróbát, kettőnél testosteron, egynél pedig oestron irányában. 42
