Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)

1954 / 1. szám

látótérkiesésben nyilvánulhat meg, bitemporalis hemianopia lép fel. Az intracranialis nyomás emelkedésénél a III. agygyomrocs kiszélesedik és recesszusa nyomást gyakorol a chiasmára, ami bitemporalis látótérkiesést vonhat maga után. Ezen esetekben a hypertonia már néhány év alatt halálhoz vezet, szemben a hypertonia egyéb alakjaival, minthogy az előbbi esetekben a hypertonia állandóbb jellegű s nagyobb ingadozásokat nem mutat.

Tagamlilc az intraocularis nyomást tanulmányozta hypertoniásoknál különös tekintettel az erek viselkedésére. Vizsgálatait 30 egyénnél végezte elasztotonometriával Kalfa módszere szerint. Vizsgálatai értelmében normális szemfenék mellett a Kalfa-féle görbe is normálisnak felel meg. Ezenkívül a vizsgálatok azt is mutatták, hogy a szemfenéki erek gyorsan alkalmazkodnak a fokozott vérnyomáshoz és csupán annak hosszú fennállása után 4—-10 év múlva mutatható ki Kalfa módszerével az elasztotonometriás görbe változása. Ezt szerző azzal magyarázza, hogy a szemnek helyi vegetativ rendszere bizonyos autonómiával bír és az erek, melyek szerző szerint az intraocularis nyomás szabályozói, sokáig ellenállának a hypertonia káros hatásának.

Egy másik munkájában TagamliJc úgy találta, hogy a szemfenék erei a hypertonia 60%-ában mutatnak kóros elváltozásokat. A látótérnek 10—20 fokos periférikus beszűkülését az esetek 41%-ában állapította meg. Csupán dekompenzált hypertonia súlyosabb eseteiben mintegy 20%-ban észlelte a látásélesség nagyobb fokú csökkenését. A szem feszültség-görbéi teljesen megfeleltek a normális feszültség-görbének.

Vilenkina a hypertoniás retinopathia és az arteriosclerosis közti összefüggést tanulmányozta. Feltételezi, hogy a retinopathia a vér bizonyos toxikus elemeinek hatására vagy a vérkeringés gyorsaságának csökkenésére, tehát a venosus statis és az angiospasmus folytán fejlődik ki. Az arteriosclerosis szemfenéki megnyilvánulásai sokban megegyeznek a hypertoniánál fellépő elváltozásokkal.

Batarcsukov Csirkovszkij klinikáján nagy anyagon tanulmányozta a hypertonia és a glaukoma közti összefüggést. Vizsgálatai 730 primär glaukomára terjednek ki és a klinika 20 éves anyagát ölelik fel. Ezeknek 37%-ában egyidejűleg hypertoniás szemfenéki elváltozás is volt. Szerző vizsgálatai más előbbi szerzők (Kasuk, Vilenkina és Klacsko) közléseivel egybehangzóan azt mutatják, hogy glaukoma és hypertonia között párhuzamosság nem áll fenn és hogy az intraocularis nyomás értékét a vérnyomás nem befolyásolja. Ezzel megerősítést nyer Odinzov és Elschnig véleménye.

Orosz szerzők, elsősorban Kalfa, továbbá Fradkin és Levina a glaukoma keletkezésének új elméletét állítják fel, mely a betegség létrejöttében a központi idegrendszer fontos szerepére támaszkodik. Vaszilevszkij és Kacnyelszon a neuro-humoralis rendszert tekintik az intraocularis nyomás szabályozójának ; ezt a felfogást Bronstejn vizsgálatai támasztották alá. Mindezen felfogások és vizsgálatok azt mutatják, hogy messze eltávolodtunk a régi szerzők véleményétől a glaukoma pathogenesise tekintetében és hogy az érrendszer, valamint a központi iegrendszer lényeges szerepére kell (figyelmet fordítanunk. Az izgalmak és felindulások jelentősége a glaukoma létrejöttében alig vitatható. A Sympathikus, de a parasympathikus idegrendszer is, nevezetesen a középagy, végül a nagyagykéreg szerepe ezen a téren mindinkább bebizonyítást nyernek.

Az intraocularis nyomás centrális szabályozásának tanulmányozása céljából Fradkin és Levina állatkísérleteket végeztek. Ezek segítségével nyulakon sikerült a szem feszültségét az agykéreg bizonyos pontjainak inger44