Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)
1954 / 2. szám
S. Farkas: Die mitgeborenen Anomalien und der Mechanismus des Anfangleiles des tränenableitenden Apparates. Der Verfasser legt eine Rechenschaft über die auf militärischem Material erworbenen — und dadurch — auch aus militärischem Gesichtspunkt aus sehr wichtigen mitgeborenen Anomalien des Anfangteiles des Tränenableitenden Apparates ab, die den Tränenfluss mit sich ziehen, der den Arbeiteerfolg in grossem Masse mindert. Er beschreibt einen grossen Teil dieser Anomalien nicht nur als erster in der Literatur, sondern hebt diese (107 Fälle) auch in der Praxis auf. Die Bedeutung de Anomalien wird dadurch erhöht dass die mit ihnen in Zusammenhang stehenden Beobachtungen die Auffassung des Verfassers von dem Mechanismus der Tränenableitung unterstützen. A Debreceni Orvostudományi Egyetem Szemklinikájának közleménye (Igazgató : Kettesy Aladár az orvostudományok doktora) Az utólagos tokkihúzásról ALBEBTH BÉLA Régen eldöntött kérdés, hogy az öregkori hályog eltávolításának leghelyesebb módja az intracapsularis extractio. Tudvalevő, hogy ez nem mindig sikerül. Az egyes szerzők erre vonatkozó adatai rendkívül különbözőek, főleg attól függően, hogy milyen szempontok szerint osztályozták anyagukat. Elschnig 1924-ben 72%, 1930-ban pedig már 90% intracapsularis esetről számol be. Sourdille statisztikájában 91,8%-nak, Barraquer pedig 94%-nak találta a tokos műtétek számát. Hruby-пак még a duzzadó lencséket is sikerült 75%-ban tokosán eltávolítani. Amint ezek az adatok is bizonyítják, az intracapsularis extractio száz százalékban sohasem sikerül, így, tekintettel a hályogműtét gyakoriságára (a nagyobb szemészeti műtétek 30—35%-a), még mindig tekintélyes az extracapsularis esetek száma, akár mert eleve nem lehetett tokos eltávolítására számítani, akár mert a tok elszakadt. Érthető a törekvés, hogy ilyen esetekben a toktartalom kihajtása után „utólagos tokkihúzással“ vagy valamilyen más módon, mégis egyetlen műtéttel olyan állapotba igyekezzünk hozni a beteget, mintha tokos műtétet végeztünk volna. Ezt a célt a szerzők különböző utakon próbálják elérni. Weelcers extracapsularis műtét után horoggal alulról felfele felhasítja a lencsetokot, hogy középen maradandó tiszta terület keletkezzék. Szerinte a látás így olyan lesz, mint tokos műtét után, és nem fenyeget az ablatio retinae veszedelme. Almeida 1459 hályogműtét után csak 2%-ban kényszerült utóhályog műtétet végezni, amit úgy ért el, hogy utólag a tokból lehetőleg nagy darabot igyekezett eltávolítani. Bonnet és Paufique megemlítik, hogy az elszakadt tok maradéka többnyire eltávolítható. Hasonló utalást olvashatunk Cosmetatos és újabban Hruby cikkében. KwasJcowslá 21 ilyen esetéről számol be, Jese viszont 71% intra, -— 17,5% extracapsularis műtét mellett 11,5%-ban végzett teljes utólagos tokkihúzást. Az eljárást Horváth rendszeresen végzi olyan esetekben, mikor a tokos műtét eleve kivihetetlennek látszik. A tok felhasítása és a mag kihajtása után tokfogó csípőjével mélyen lent fogja meg a tokot és egészben távolítja el. Ehhez hasonló eljárást végez Wright komplikált hályogoknál erős világítás és nagyítás mellett. Az utólagos tokkihúzás azonban nem általánosan elfogadott és systematikusan végzett eljárás, bár már Elschnig leírta 1932-ben megjelent „Die intrakapsulare Starextraktion“ című munkájában. A különböző statisztikai közlemények általában csak intra- és extracapsularis esetekről beszélnek ; alig találunk említést a tok utólagos eltávolításáról. A legújabban megjelent műtéttanokban is (Arruga, Stallard) csak rövid utalás olvasható az eljárásról. Mindezek alapján nem látszik feleslegesnek ezzel a kérdéssel foglalkozni. Tesszük ezt annál is inkább, mert a debreceni szemklinikán Prof. Kettesy és 162
