Szemészet, 1954 (91. évfolyam, 1-2. szám)
1954 / 2. szám
seinek felismerésére a vestibularis reflexeket általában nem értékesítik, mi azonban ezt az eljárást tapasztalataink alapján ajánlhatjuk. A sensoros vizsgálatok között elsőrendű fontosságú és ezért mindig elvégezzük a kettősképek vizsgálatát. A kettősképeket a szokott módon és Lancaster szerint is vizsgáljuk. E két eljárás abban különbözik egymástól, hogy mig az egyszerű kettősképvizsgálatnál a bénulásos szem képe valamely extramacularis retinapont térbeli vetületének felel meg, addig a L.-eljárásnál a két macula térirányát nyerik. Az egyszerű kettősvizsgálat jobban megközelíti a beteg természetes látásának körülményeit, mint a Lancaster-féle, viszont ez utóbbival a két szem mozgási synergiáinak állapotáról (a túlműködésekről és a gátlásokról) is felvilágosítást kapunk, hozzá még quantitative. Különösen szemléletessé lesznek ezek a synergiák, ha a leleteket egymásra vetítve elemezzük. Hogy a rendes diplopia-vizsgálat alkalmával a kettősképek helyzetének megítélését függetlenítsük a beteg subjectiv becslésétől és más hátrányos körülményektől, félig elsötétített szobában, tangensernyőn vesszük fel 1 m-ről a kettősképeket s a beteg a kezében tartott bottal mutatja meg helyüket az ernyőn, ahol azután vörös, illetve zöld zászlócskákkal jelöljük meg őket. így — amellett, hogy a vizsgálat meg is gyorsul — azonnal eldönthetjük, melyik a vezérszem : az ép, vagy a bénult és kiküszöböljük azokat a nehézségeket is, amelyek sötét szobában gyertyával végzett vizsgálat során akkor adódnak,, ha különböző irányokban a fixáló szemét váltogatja a beteg. Tudnunk kell a Aa^casier-eljárással kapcsolatban, hogy a bénult szem maculájának tériránya megváltozik, ha gyógyulatlan, vagy defekttel gyógyult szemizombénulásnál secundaer correspondentia fejlődik ki. Ilyenkor tehát a macula tériránya (vagy „projectiója“) már nem felel meg a macula tényleges helyzetének a hűdött szemben, hanem közeledik az ép szem maculájának térirányához ; szinte azt mondhatjuk, hogy a szervezet sensoros úton pótolja, amit a motilitásban elveszített. Némelykor a két térirány vetélkedését látjuk : a beteg egyszer közelebbre, egyszer távolabbra localisálja a képet, vagy előbb távolabbra, aztán közelebbre, esetleg egyszerre látja mind a kettőt. Ez az egyszemes kettőslátás — ami néha mindkét szemen kimutatható — értékes útbaigazítás az eredetileg bénult izom identificálásához (a peripheriásabb kép a döntő), csakhogy eléggé ritkán látjuk. Ilyenkor (t. i. secundaer correspondentia esetén) synoptiscoppal is meg kell vizsgálni a beteget. Az a tapasztalatunk ugyanis, hogy míg a valódi kancsalságnál — ha van egyáltalán binocularis észrevevés — a subjectiv szögnek megfelelően állítja be a beteg a készüléket, addig a bénulásos kancsalságnál, ahol egyszer már teljesen kifejlődött volt a fusióképesség és - kényszer, leginkább az objectiv szögnek megfelelően. Innen az eltérés a haploscopos és a Lancaster-féle eljárás eredményei között. Előbbi megfigyelésünk szolgált az ú. n. panoráma-tekintési vizsgálat alapjául. Ennek az az elve, hogy a két szem kölcsönös helyzetét a vízszintes és függőleges eltérést választva paraméterül különféle, meghatározott tekintésirányokban megállapítjuk, azonban nem a szemek dissociálásával, mint a kettősképvizsgálatnál, hanem fusionálással. A kapott értékeket koordináta-rendszerre visszük át és ha még kiegészítjük a horizontális és vertikális fusioszélességi adatokkal, úgy nemcsak a kezdetben fennállott deviatiót jól megközelítő képet kapunk, hanem a fennforgó helyzeti rendellenesség kompenzáltságáról is meggyőződhetünk. A panoráma-tekintési vizsgálattal kapcsoljuk össze a cyklotorsio és cyklofusio vizsgálatát és lemérését, amit szintén 10, vagy 15 irányban végzünk el. A kórismézéshez, majd a műtéti javallat felállításához a cyklotorsio és cyklofusio ismerete igen fontos, de különösen fontos azokban a már említett esetekben, melyekben a torsio aránytalanul nagy a vertikális eltéréshez képest, vagy amelyekben a vertikális eltérés vizsgálata nem ad tiszta képet. Az utóbbi 149
