Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 1. szám
Pszichikai színűm Régebbi irodalma főleg bellettrisztikus és filozófiai, csak újabban jelentkeznek benne gyakorlati irányzatok is. összefoglaló ismertetése a legutóbbi időkben Brinkmanntól (1947) származik. Fő fejezetei: színszimbolika, színtradíciók, színesztétika és ismeretelmélet, sok idealista állásponttal. Miként ismeretes, az érzéki megismerés problematikájában a színlátás mindig nagy szerepet játszott (Hering, Helmholtz). Brinkmann álláspontját legjobban néhány, a munkájából vett szószerinti idézettel lehet megvilágítani. Ilyen például : »A közvetlenül adott átélési valóságban inger és érzékelés nem létezik...« Vagy : »Az embernek nincsenek színérzései, mint tudattartalmak. Ha természettudós szemben a pszihológussal színérzésről beszél, akkor szem előtt kell tartania, hogy az átélési valóságot absztrahálja, amit visszafordítani többé nem lehet.« Nagy jelentőséget tulajdonít Bubin »alakpszihológus« ismeretelméleti fejtegetéseinek, aki szerint »sem kémiai, sem fizikai, sem élettani teóriákkal nem oldható meg az a különös jelenség, hogy a tárgyak mögött hiánytalanul összefüggő hátteret látunk, annak ellenére, hogy fedett részeiről szemünkbe inger nem érkezik.« Nyilvánvaló, ezek a pszichológusok nem ismerik sem a dialektikus materializmus ismeretelméletét, sem Pavlov tanait a jelzőrendszerekről. Csupán utalok e helyen Haszhacsih kitűnő munkájára »A világ megismerhetőségéről« (1950), amely éppen a színlátás szempontjából kimerítő és pontos választ ad a fenti kérdésekre éppúgy, mint a Hering-féle színkonstancia kérdésére, a szín objektív valóság jellegére a különböző színlátórendszerek szempontjából, és a többi, az emberi megismerési folyamattal kapcsolatos kérdésre. A színesztétikáról röviden csak annyit, hogy a festőművészetben sok egyszerű, de kevéssé ismert, vagy még egyáltalában ki nem derített törvényszerűség létezik. Ostwald foglalkozott ezzel a kérdéssel »Die Harmonie der Farben« (1922) c. munkájában, de csak a kezdeti lépéseket tette meg. A színmathetika ismerete gyakran lehetővé teszi művészi és harmonikus színfeladatok helyes megoldását. A festők »valőrjét«, az árnyékolást, az összhangot, a psZihológiai hatásokat (hideg, meleg, komor, vidám, levegős stb.) rendszertani szabályokba lehet foglalni, amelyek ismerete természetesen nem kötné a művészt, hanem lehetőséget adna neki alkotó tevékenységre. Újabban kezdenek foglalkozni a színpszihológia gyakorlatiasabb oldalaival is. Felismerték, hogy a színezésnek nagy a jelentősége az iparban és kereskedelemben. Az áruk kelendősége, illetve a termékek használhatósága nagymértékben függ a tetszetős, megfelelő színezéstől. Gyárak, üzemek jó színezése, amit »szín-kondicionálásnak« neveznek, jelentős mértékben képes fokozni a termelékenységet és csökkenteni a selejtet, a balesetek, mulasztások számát. Mindezekkel a kérdésekkel hivatásszerűen foglalkozik a »színmérnök«. A pszihológiai színtanhoz csatlakozik az összehasonlító színtan, amely az állatvilág színérzésével foglalkozik. Megbízható kísérletekkel, melyek Pavlovnak a feltételes reflexek kialakulására vonatkozó ismeretes tanán épültek fel, ki lehetett mutatni pl., hogy a majmoknak ugyanolyan színlátásuk van, mint az embernek, ugyanúgy fogadják el a Rayleigh-egyenletet, mint a normális trikromát és máskép nem, tónusdiscriminációjuk éppen olyan jó, sőt néha jobb, adaptációjuk ugyanúgy folyik le stb. Ezzel a módszerrel (és újabban Granit eljárásával) tanulmányozható az alaesonyabbrendű állatvilág színlátása is. Érdekes, hogy eddig a dikromáziának megfelelő redukciós típust nem sikerült felfedezni. Az állatok vagy trikromátok, mint az ember, vagy teljesen színvakok, mint a skotopikus szem. A madaraknál ugyan ki lehetett mutatni a spektrum rövidhullámú szárának megrövidülését, ez azonban a retinában levő színes olajgolyók abszorpciójának következménye. 31
