Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 4. szám
A fentiekben, ismertetett eljárás módot ad az aniseikoniának széles határok között való mérésére. Fokozná használhatóságát az alsó határ kiterjesztése lefelé, mert így az asthenopiás sávba eső aniseikoniákat is mérni, illetve korrigálni lehetne. Ehhez azonban olyan forgó hasáb volna szükséges, amelynek teljesítőképessége nem több 2—3 prismadioptriánál. Az eljárás prognostikai és therapiás következtetések levonására is alkalmas. Az aniseikonia kijavítása dioptrikus lencsékkel ugyanis csak igen szűk keretek közt mozog, ennélfogva a normális kétszemes látás helyreállítását célzó orthoptikai kezelésből kihagyhatok lennének mindazok a kancsalságok, amelyekben a szempár képegyenlőtlenségét nem tudjuk elviselhető mértékre csökkenteni. Ezzel sok hiábavaló fáradságot takaríthatnánk meg. Vizsgálataink az eljárással folyamatban vannak és azokról későbbi időpontban be fogunk számolni. Irodalom S. A. Brecher : Graefe’s Arch. 147. 17 (1944), Am. J. Ophth., 34, 7, 1016 (1951). — Farira» Géza : A szem optikája, Budapest, 1935. A pécsi Orvostudományi Egyetem Szemklinikájának közleménye (igazgató: Boros Béla egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa) A glaukoma therapiája* Irta : Boros Béla Valamely szembetegség eredményes kezelése feltételezi azt, hogy lényegével tisztában legyünk. Amit mi glaukomának nevezünk, nem egy aetiologiailag egységes kórkép, hanem egy tünetcsoport,, melynek legfeltűnőbb és következményeiben legveszélyesebb ismertetőjele a szemtensio emelkedése. Ezzel a megjelöléssel mint tudjuk a betegség lényege koránt sincs kimerítve. Bizonyos, hogy a glaukoma aetiopathogenesisének, kórismézésének történeti útján különösen az utóbbi két évtizedben nagy lépésekkel haladtunk előre. Sok pathofiziologiai adat jutott birtokunkba, főleg keringéspathologiai vonatkozásban, de ezek még mindig csak rész eredmények, melyek időszerű egyeztetésre várnak, hogy iránymutatásukkal megközelítsük a glaukoma lényegét és a még eléggé megmutatkozó zűrzavarban segítségükkel tájékozódjunk. A glaukoma kérdésben még jelenleg is képviselt sokféle nézőpont szinte nyomasztó erővel hat annak számára, kinek feladata egy olyan kérdés referálása, mint a glaukoma therapiája. Mindaddig, amíg azon körülmények, melyek a glaukoma keletkezésében döntő szerepet játszanak, nem ismeretesek, addig a gyógyítás is csak tüneti lehet és tulajdonképpen gyógyításról alig beszélhetünk. Figyelemmel kísérve a világirodalomban a glaukoma lényegének tisztázására irányuló törekvéseket, olyan kép tárul elénk, melynek láttán méltán érezzük a tudományos világ kettős helyzetét : ellentétes felfogások, elmechanizált iskolák merevsége áll szemben az egységes betegségfogalom dialektikus szemléletét képviselő iskolák felfogásával. Nem kétséges, hogy néhány évtizede korszakalkotó felfedezésekkel gazdagodtunk, melyek therapiás elgondolásainknak új irányt szabtak, régi therapiás elveket átformáltak, érthetőbbé tették műtéteink hatásmódját, fejlesztőleg hatottak technikai készségünkre, a műtéti javallat felállítására új útmutatással szolgáltak, de ennek ellenére annak megállapítására kényszerülünk, hogy a legutóbbi időkig is hiányzik még a glaukomakutatásban olyan egységes szemlélet, melyben az analytikus kutatást a legmagasabbfokú synthesis követi. Nem lennénk kellően objektivek, ha azt mondanánk, hogy a glaukomakutatásban az analytikus részeredmények rendezésére vagy a kórlefolyásra vonatkozóan nem lett volna a múltban példa synthetikus törekvésekre. Tudjuk, hogy a glaukomát már régen, a szervezet általános megbetegedésének egyik tüneteként fogtuk fel. Régen tudjuk, hogy a neurohormonalis regulatio és a szemnyomás összefüggése bizonyítható. Hoff régen leszögezte, hogy a szervezet egységét részfunkciók teszik ki, de a neurogen fölérendeltség mondhatnánk kizárólagosan a vegetativ-diencephalis központokban rögzül meg sok kutatónál. Nem hiányoztak olyan nézetek sem, melyek az ophthalmotonusos reakciókat reflexmeohanismusok és a végszerveken levő presso- és chemoreceptorok zavarával magyarázzák (Lauber által leírt végszervek). Az elfolyó utak végső részének megismerése közben olyan részleteket is felderítettek, hogy a ciliaris vénák milyen közelebbi viszonyban vannak a sugárizom rostjaival, vagy hogy a vortex-sinusba milyen * A Szemész Szakcsoport 1953. május 30-i nagygyűlésén tartott referáló előadás. 172
