Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)

1953 / 1. szám

Mindkét befogó egységnyi Hosszúságú, 10 részre osztva. A három csúcsban van a három nem-reális inger (nevezik normálingernek is), X, Y és Z. Az X a vörösnek, az Y a zöldnek, a Z az ibolyának felel meg ; ezek természetesen nem színek, hahem az elméleti ingerek. Ezért nevezik a rendszert XYZ-rendszernek is, szemben VZK-rendszerrel, amelynek alapingerei reális színek. (Megjegyzendő, hogy az X, Y és Z nem felel meg a dikromátok hiányzó ingereinek, noha ezek szintén nem reális színek. Megkülönböztetésül utóbbiakat fundamentális ingereknek szokás nevezni.)

A háromszög koordináta-rendszeréből adódik, hogy bármely szín mindhárom koefficiensét meghatározza két koordináta, mert, mint láttuk :

z = 1 — (x + y)

Az г-tengely az alihna, ami fénynélküliséget jelent, tehát olyan színek vonalát, amelyeknek fényereje nulla. Már Maxwell nem-reális vörösének kiszámításánál láttuk, hogy ez nem képtelenség (természetesen elméletileg). Az г-tengelyen olyan teoretikus színek fekszenek, amelyeknek csak tónusuk van, világosságuk nincs, éppen ezért maximálisan telítettek. Az г-tengellyel párhuzamos ordináták mentén egyenlő világosságú színek fekszenek, ezek az isolihnák. Az Y világossága egységnyi. A tábla tehát megadja minden szín világossági fokát is.

A fehér koordinátái : г = 0,33, у = 0,33. Ez szintén standardizált: a Bizottság »0« fényforrása : wolfram izzószálas gázkörte 6000 Kelvin-fok hőmérsékleten, ú. n. Davis—Gí&son-szűrőn keresztül. A spektrális színvonal a szintén szabványnak minősített átlagos normális trikromát koefficienseiből adódik. A koefficiensek meghatározásához használt három spektrális szín kapcsolata a normálingerekkel :

700 mir 0,735-x + 0,265 у -f 0,000 z

546 mjr = 0,274 x -f- 0,717 у - 0,009 z

436 mir — 0,167 x -f- 0,009 у -J- 0,825 z

Mindezek a végeredmények meglehetősen bonyolult méréseken és számításokon épülnek fel ■

Részletes ismertetésük megtalálható fíurjevics már említett könyvében, az összes táblázatokkal együtt.

Mivel a színtábla kétdimenziós, csupán kétirányú változást ábrázol: tonus és telítettség szerint. A fényerő nullától egyig minden pont számára változatlanul adott. A harmadik dimenzió csak testies modellben volna megvalósítható, akként, hogy egy 0 ponttól, amely a teljes sötétet jelenti, három vektort húzunk a V, Z és К csúcsokon keresztül. Minél hosszabbak a vektorok, annál nagyobb a fényerő.

A szemorvost elsősorban az érdekli, mit nyújt a színtábla a színtévesztés alaposabb megismerése szempontjából. Már Helmholtz kimutatta (1866) tisztán elméleti levezetéssel, hogy a táblán mindazoknak a színeknek, amelyeket a dikromát azonos tónusúnak lát, egyenes vonalakon kell feküdniük (iso-colorikus vagy iso-ehromatikus zónák). Még azt is kimutatta, hogy ezeknek a vonalaknak a háromszögön kívül egyetlen pontban kell találkozniok, ha a dichromasia oka az egyik alapingerület hiánya. Ha viszont az oka az volna, hogy két alapingerület egybeolvadt, vagy azonos funkciót végez, akkor a vonalaknak párhuzamosaknak kell lenniök. A későbbi vizsgálatok teljes mértékben igazolták a levezetés első féleségének helyességét : a dikromátok iso-colorikus vonalai valóban egy pontban találkoznak, ami nem kis mértékben szól a trichromatikus színelmélet helyessége mellett. A dikromátoknak tehát egyik alapingerük tényleg hiányzik. Tanulságos Kriés—Trendelenburg táblája (7. ábra), amely a dikromátok színlátásának minden sajátságát bemutatja. A a protanopiás, В a deuteranopiás, C a tritanopiás hiányzó alapingere ; ezek a már említett »fundamentális« ingerek alkotják ennek a színháromszögnek három csúcsát. A vastagon kihúzott vonal a normális trikromát spektrális színvonala. A csúcsokból húzott egyenes vonalak isochromatikus zónák. A fehéren keresztülmenő vonalak metszőpontjai a spektrális színvonallal (és az összekötő bíborvonallal) megadják az egy's színtévesztésféleségek neutrális pontjait a spektrumban. Újabban Pitt (1. c.), Wright (1. c.) és Justova (1. c.) erősítették meg ezeket az adatokat. Mindez következik a színtáblából, de meg is felel a tényeknek. Jogos tehát annak a feltételezése, hogy valóban létezik három ilyen alapingerület vagy alapvalencia, amelyeket Richter szerint (1951) leghelyesebb volna proto, deutero és trito színnek nevezni. Némi engedménnyel ezen szabatosság rovására azt lehetne mondani, hogy van a szemnek három kizárólagosan tónus-alapfolyamata, vörös, zöld és kék (vagy inkább ibolya), amely csak a színingerérték továbbítását szolgálja, függetlenül fényerőtől és telítettségtől.

16