Szemészet, 1941 (77. évfolyam, 1-2. szám)

1941-12-01 / 2. szám

14

Atyám megfigyelésének megerősítése csak mintegy 30 év múlva ’következett be. Koeppe ismert elmélete a szivárványhártya festékének szétszóródásáról a réslámpával tett első észleteken alapult: (1917). A Koeppe-féle praeglaukomának kórbatározó és oki jelentőségét ma nem fogadják ugyan általánosan el, de a festék-szóródást glaukomás szemen mindig megtaláljuk, a korai iris-sorvadás is olyan tünet, amelyre érdemes figyelnünk. Az irodalomban azóta Addario (1925) észleletét olvashattuk arról, hogy pigmentszóródás mellett az irishen elfajulásos elváltozások találhatók s hogy ezek a glaukoma okával összefüggésbe hozhatók.

Az Útmutató a hályogműtétek fejezetében az extractio simplexről azt mondja, hogy: „újabban általánossá kezd válni. Szép, hogy nem jár vérzéssel és a pupillát kereken hagyja, de nagyon zúzza a szivárványhártyát és ha a hályog nem egészen érett, sok a maradék“.

Még egy fontos kérdésről szeretnék megem'ékezni, a retinaleválásról. Hányán olvasták az Útmutatóban évtizedeken át a retinalcválás egészen helyesen megírt okát, a szakadásnak kifogástalan leírását. Olvasták és feledésbe ment. Ezt is újra kellett felfedezni. Addig a régi elméleteket ismételgették, érhártya-kiizzadásról, üveglest húzásáról, diffúzióról beszéltek. Atyám könyvének írásakor a szakadás tana (Wecker, 1870) Leber megerősítésében (1882) még új volt. Atyám maga is keresett szakadásokat és könyvében ezt a magyarázatot, melynek értékét fölismerte, részletesen ismerteti.

„Gyakran találni a levált hólyagon cafatos vagy göngyölt szélű repedést, sőt a mai felfogás szerint mindig kell repedésnek lenni, csakhogy néha nem találni meg, de nem szabad repedésnek nézni a levált hólyag ráncos völgyeit, vagy a kettős leválást elválasztó rész vöröslő rését. Mind általánosabban elfogadják Leber magyarázatát, mely szerint . . . előbb az üvegtest vonul vissza az ideghártya felszínéről s kettőjük közt gyű'ik meg a folyadék, s ha valami alkalmi ok repedést támaszt az ideghártyában, az a folyadék a repedésen át az ideghártya alá ömlik s leválasztja az érhártyáról“ (187. 1.). Gyógyításáról megemlíti, hogy „Wecker a leválás helyén égetéssel iparkodott összetapadást támasztani az érhártya és a levált ideghártya között. Schoeler pedig izgató folyadék befecskendezésével akarta ugyanezt elérni“.6

A szakadás tana feledésbe ment, mert a nagyszerű gondolatot nem támogatták gyakorlati eredmények. Így érthető aztán, hogy atyám is. könyvének második kiadásában, kötelességének érzi, hogy gyön• A kortársak közül Michel német tankönyve (II. kiad. 1890) bőven ismerteti a szakadásokat, de Fuchs (I. kiad. 1889—90.) és Goldzieher (1890) csak rövideD említi Leber és Nordenson elméletét.

1