Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
9 lassúbb irányt vesz — a hirtelen emelkedő görbe maximumát éri el, mely után csak igen lassú, kisfokú emelkedést mutat. Az adaptatiónak tehát kezdetben akadályokat kell legyőznie, melynek milyenségét s nagyságát nem ismerjük s így az adaptatiónak kezdeti értéke nem nyújthat pontos adatot a functioképességre vonatkozólag; az adaptatio csakis az érzékenység maximumának elérése után fejeződik be, mely nagyjában Va—*/í órai sötétben tartózkodás után következik be, úgy physiologikus mint pathologikus körülmények között. Az adaptatio görbéjének az első 6—8 perczben való relative igen lassú emelkedése is már magában véve a mellett látszik szólni, hogy világosságban a pálczikák egyáltalában nem functionálnak, s csak csökkent világításnál, bizonyos idő múlva hozhatók ingerületbe, vagyis tehát fokozottabb fénybehatás mellett a pálczikákban nincs állandó látóbibor-szétesés és újraképződés, hanem a pálczikák részvétele csakis bizonyos gyöngébb világítás mellett következik be. A görbének a 9—10. perczben való hirtelen emelkedése pedig mutatja, hogy a pálczikák functiója fokozatosan kapcsolódik be s csak a 10. perez után indul nagyobb intensitással. A duplicitas theoriájának számos ellenzője van: így Hering, Hess, Tschermak; ők mindenekelőtt nem fogadják el annak felvételét, hogy kétféle fehér érzékelés van: tudniillik a monochromatikus fehér, mely a pálczikák ingerlésére keletkezik s a trichromatikus fehér, mely a csapokéra keletkezik; ez ellene szól ugyanis az érzékszervek élettana azon általános érvényű felvételének, mely szerint ugyanazon érzéshez ugyanazon érzékszervben ugyanazon folyamat tartozik. Ez az érv azonban csak azon esetben volna elfogadható, ha bebizonyítható volna, hogy a nappali látásnál szóba jövő fehér-fekete látás azonos a szürkületi látáskor jelentkező világosság-sötétségi érzékeléssel. Ezt azonban ugyanazon szemen ugyanazon időpontban bizonyítani nem lehet — a szürkületi apparatus-érzékenység fokozódásának specialis természeténél fogva. Hess 10 hemeralopiást vizsgált; mindegyiknél a foveális retinarészt is megbetegedettnek találta, úgy hogy ő a hemeralopiát nem tekinti a pálczikákban levő látóbibor hiányának; ő egyáltalában kérdésesnek tartja, hogy a látóbibor szerepel-e egyáltalában a hemeralopiánál. A centrális látásnak — vagyis tehát a fovea centrális functiójának — csökkent volta sötétben — szemben a parafoveális retinarészekkel — régóta ismeretes. Már a csillagászok tapasztalták, hogy fényszegény csillagok indirect nézéskor jobban láthatók, mint direct vizsgálatkor, de a mindennapi életben is észlelhető, hogy sötét folyosón gyertyával menve, jobban lehet tájékozódni, ha szemünket a fényforrástól kissé oldalt tartjuk: mindez felhívta a vizsgálók figyelmét, hogy a retina különböző részeinek fényérzékenységét vizsgálják. Míg Aubert felvette, hogy az egyes részek között e tekintetben különbség nincs, addig Kries, Guillery, Treitel és mások vizsgálatai kimutatták, hogy sötétben adaptált szemben a fovea centrálisnak fényérzékenysége csökkent a peripheriához viszonyítva. Butz és Schadow a retina különböző részeinek fényiránti érzékenysége vizsgálatánál azt találták, hogy a retinának a foveától 30°-ra peripherikusan eső részén a fényérzékenység sokkal nagyobb, 60°-nál pedig kisebb, mint a foveában. A legújabb vizsgálatok. melyek Kries és Pertz-iő 1 származnak, kimulatták, hogy a retina
