Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
6 menetét a másik szem állapota egyáltalában nem befolyásolja, vagyis a szemek adaptatiója egymástól teljesen függetlenül folyik le; az egyik szem fényiránti érzékenységének a sötétben való növekedése független a másik szem állapotától, még akkor is, ha ez utóbbi világossági adaptatióban is van. Révész vizsgálatai ezt megerősítették ; ő Piper eszközével akként végezte vizsgálatait, hogy előbb megállapította az egyik szem maximális adaptatióját (45 perez sötétben), majd a másik szemet bizonyos intensitásu fényre ingerelve, újból mérte az első szem maximális adaptatióját; eredményei szintén azt mutatták, hogy az egyik szemen nyert ingerküszöbértéket a másik szemre egyidejűleg ható fényinger nem tudja lényegesen befolyásolni; az esetek egyrészben az ingerküszöb ugyan némi ingadozásokat mutatott és pedig leginkább kisebbfokú emelkedést, de ha tekintetbe vesszük általában az érzékszervek ingerküszöbének ingadozásait, amidőn kis accessorikus ingerek az ingerküszöböt olykor hirtelen mily magasra fokozzák, úgy ép ily hasonló jelentéktelen ingernek tekinthetjük a másik szembe való fény bevetitését is. Hogy mily módon történik a szemben az adaptatio folyamata, mily anatómiai s physiologiai elváltozások kisérik azt, arra nézve csupán theoriák vannak, melyek egymással ugyan ellentétesek, mindazonáltal Kries duplicitas elmélete a legelfogadhatóbb, mely mellett a legtöbb körülmény is szól. Kries két készüléket vesz fel a szemben; 1. egy jó szinérzékkel bíró, erősebb intensiiású fényre reagáló, nagyobb látásélességgel bíró, relativ hemeralop — a csapokban localisált — készüléket; 2. egy szinvak, csekély látásélességgel biró, normális fényingerre, főleg a közép s rövid hullámhosszúságú fénysugarakra reagáló (maximálisan zöldre, alig vagy teljesen ingernélküli a vörösre), relativ nyktalopiás, adaptatióra nagyfokban képes, a pálezikákban localisált készüléket. E két készülék működése általában akként oszlik meg, hogy világosságban kizárólag a csapok, szürkületkor mindkettő, s a viliágosság nagyfokú csökkenésével pedig kizárólag a pálezikák működnek, amidőn is a szem teljesen szinvak, látóterében pedig centrális scotoma lép fel A csapok és pálezikák — mint tudjuk — az ideghártya külső rétegét képezik, melyek az ideghártya pigmentsejtrétegével határosak, s ez utóbbiak az érhártya pigmentrétegével együtt a selerára kívülről eső fénysugaraknak a szem belsejébe való jutását akadályozzák. A fovea centrálisban csak idegsejtek s csapok vannak, ami tehát azt bizonyítja, hogy a csapok teljesen elegendők ahhoz, hogy fény hatására inger keletkezzék. A pálezikákban lévő festék a látóbibor, mely tulajdonképen a pálezikák kültagjában levő diffus, a fény hatására eltűnő vörös festék, sötétben megújul, feltéve, hogy a retinának a pigmenthámmal való összefüggése sértetlen, miután ez a bíbor megújhodásának forrását képezi, e regenerálódás a kimetszett — tehát a vérkeringéstől megfosztott ideghártyán is bekövetkezik, ha azt a pigmentepithellel hozzuk érintkezésbe A látáshoz nem okvetlen szükséges kellék a retinabibor, ezt kétségtelenül bizonyítja a csapoknak ebbeli teljes hiánya, továbbá, hogy azok az állatok, melyeknél csak pálezikák vagy legalább is retinabibortartalmú elemek vannak, azok — erős napfényben is — midőn retinájuk okvetlen elhalványodik — jól látnak. A csapok és pálezikák működésére vonatkozólag Schultze állította először, hogy a pálezikák teljesen színvakok, s hogy a csapok fino-