Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
26 nak nemcsak az előbbrehaladt stádiumainál, de már a legkezdetlegesebbjeinél is, az adaptatio zavara kimutatható. E jelenség annyival is inkább feltűnő, mert mint ismeretes, a tabeses atrophiánál elég gyakran szoktak nyctalopiás tünetek lenni, másrészt pedig a legkorábbi tüneteket épp a világossági apparatus functiokiesései képezik, így a színlátás zavara a vörös, zöld látótér szűkülete. Behr a tabeses atrophiánál jelentkező csökkent adaptatiót, a progressiv opticus atrophiának anatómiai körülményeivel magyarázza; ez lényegében a velőshüvely és tengelycylinder egyszerű degeneratiója, mely az opticus-törzs egy vagy több körülírt helyén jelentkezik. Az egyszerű degeneratiót az idegállományban jelenlevő virulens spirochaeták okozzák, melyeknek toxinproductuma az idegszövetet teszi tönkre. E degeneratio azután fokozatosan terjed tovább, s így érkezik el a papilláig. A folyamat tehát lassan fejlődik s amint a látótér zavara nem az opticus atrophiájának következménye, épp úgy az adaptatio zavara sem, hanem mindkettő primaer specifikus elváltozással függ össze, mindkettő gócztünet; így érthető volna tehát az, hogy az adaptatio csökkenése már fennáll, mielőtt még a folyamat a papilláig jutott volna, s így korán jelentkezik. Míg az adaptatio zavara az egész szemre kiterjed, addig a csapok functiokiesése többé-kevésbé körülírt. Belöco ezt azzal magyarázza, hogy azok: a secretorikus rostok, melyek a látóbibor regenératiójára szolgálnak, a retina egy nagyobb területéhez tartoznak, míg ezzel szemben a csaprostok mindig csak egy, vagy legfeljebb néhány csapot látnak el; míg tehát egy secretorikus rost működési zavara nagyobb retinarész functiójának kiesését vonja maga után, addig több csaprost működési zavara csak igen kicsiny retinarészt fog érinteni. A látóbiborról tudjuk, hogy világosságnál gyorsan bomlik s így pótlásáról állandóan gondoskodni kell, a mi a centi ifugalis secretorikus rostok állandó működését vonja maga után; s minthogy pedig Edinger elmélete szerint a központi idegrendszernek különösen az a része van leginkább fenyegetve valamely kóros folyamattól, mely legtöbbet dolgozik; azért érthető, hogy miért jelentkezik már korán tabeses atropinénál az adaptatio zavara. A tabetikusok nyctalopiás panaszai rendesen napfénynél való káprázás, félhomályban vagy sötét üveggel való jobb látásban nyilvánulnak ; ezt Wilbrand-Saenger a gyorsabban lefolyó dissimilatiós folyamattal magyarázza, melylyel szemben a látóanyag pótlása lassúbbodott; a jobb látás esete onnan származik tehát, hogy a kevésbé intensiv fény mellett a látóanyag pótlása annak elhasználásával lépést tud tartani. A valódi nyctalopia tehát — vagyis a mely az idegrendszerben beállott zavaroknál jelentkezik — kifáradási, kimerülésí tünet; itt a megbetegedett, labilis egyensűlyú idegek normális ingerre túlságosan reagálnak s így ennek következménye az, hogy például már napfény is káprázást okoz. Erre vonatkozólag érdemes megemlítenünk Hillemann hypothesisét; azt mondja, hogy a midőn felébredéskor a napfény az első pillanatban kellemetlen káprázást okoz, ekkor nem a látóbibornak hirtelen fellépett dissimilatiója szerepel kizárólagosan, mert a káprázás egészséges szemnél ugyanily erősségű fény behatása mellett csakhamar megszűnik; feltehető tehát, hogy a mint sötétségi adaptatiónál a pálczikákban látóbibor keletkezik, épp úgy keletkezik fényingerre látóanyag a csapokban, mely az erősebb fényingerhez való alkalmazkodásra
