Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
13 részben talán azon körülményben is, hogy — míg a tárgylátásná! a szem ösztönszerűen a retina legérzékenyebb részét igyekszik azonnal beállítani, addig a minimális fényingernél ily ösztönszerü s azonnali beállítás nincs. E két functio között már az is különbséget tesz, hogy míg az éleslátás helye a fovea centralis, egy köralakú része a retinának, addig a fény iránt legérzékenyebb rész a foveát 20°-nyi távolságban körülvevő zóna, mely gyűrüalakú. Nagyon fontos továbbá a két szem összehasonlító vizsgálata; normális körülmények között ugyanis egy és ugyanazon egyénnél a két szem egyenlő adaptatio képességgel bir; minthogy pedig már maga a normális adaptatio tág határok közt mozog, ezért adott esetben, hol az adaptatio alacsony értéket mutat, ott annak kóros vagy nem kóros voltát a másik szem vizsgálata fogja eldönteni; amennyiben a két szem között nagyobb differentia van, úgy a magasabb értéket adó szem adaptatióját kórosnak kell tekintenünk. Vizsgálataimnál elsősorban az úgynevezett binocularis ingerösszetevődésre tetjeszkedtem ki; Piper hívta fel a figyelmet arra, hogy a monocularis vizsgálatnál nyert érzékenységi érték fele a monocularis érzékenységnek, vagyis más szóval a maximális fényérzékenységet jelző ingerküszöb fényintensitása monocularis vizsgálatnál kétszer akkora, mint binocularis vizsgálatnál, azaz sötétben gyönge fény világosabbnak látszik két szemmel, mint egy szemmel. Ezen ingerösszetevődés Piper szerint csak az adaptatio bizonyos előhaladt szakában jelentkezik, s minimuma 15 perez. Piper ezen ingerösszeíevődést akként magyarázta, hogy a monocularis ingerküszöbalatti érték, mely már monocularisan fényérzéket kiváltani nem képes, centrálisán mégis tovább vezetődik, s ha a másik szem hasonló küszöbalatti ingerével találkozik, úgy összetevődik s ekkor már fényérzetet lesz képes kiváltani. E magyarázatot, bár egyszerűnek látszik, mégis nehéz összhangzásba hozni a világossági adaptatiónál észlelt — ezzel ellenkező — viszonnyal. Wölflin ezzel szemben a monocularisan és binocularisan nyert küszöbérték közt lényeges különbséget nem tudott kimutatni még 30 perez adaptatio után sem. Vizsgálataimnál, melyet különböző fénytörésü szemeken végeztem, ezen ingerösszetevődést nem tudtam szabályszerű pontossággal megállapítani; tény, hogy az esetek legtöbbjénél a binocularis vizsgálat magasabb érzékenységi értékeket ad, ez azonban ritkán érte el a monocularis érték kétszeresét, viszont voltak esetek, hol a monocularis s binocularis érték úgyszólván teljesen egyforma volt. Nemcsak physiologiai, de pathologiai szempontból is fontos annak megállapítása, hogy az életkor mely módon, s mennyire befolyásolja az adaptatio menetét; az erre vonatkozó vizsgálataimnál csupán a maximális érzékenységi értékre terjeszkedtem ki, miután egyébként normális szemeken végeztem e vizsgálatokat, hol az adaptatio menete normálisnak volt feltételezhető. 82 egyént vizsgáltam, kiknek kora következőképpen oszlott meg: 10—20 életév között 12 egyénnél középérték 89.000 Er* 20-30 „ » 16 n n 94.000 30—40 „ „ 14 » 68.000 40-50 „ „ 22 » 60.000 50—60 „ . 18 V n 52.250 * Redukált érzékenységi érték.
