Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
61 képet mutat. Azt látjuk ugyanis néha, hogy a tokhám egy ponton burjánzani kezd, a sejtek azonban megnyúlnak, majd magvaikat is elvesztve hosszú, igen finom szálakká nyúlnak ki, melyek a tokkal benső összeköttetésbe lépnek. így egy ponton a toknak akár nyolcz-tizszeres megvastagodása áll elő, erről a megvastagodásról azonban éppen a közelében levő, elnyúlt hámsejtek, meg az egyes szálakban itt-ott fellelhető magvak elárulják a hám eredetét. Ennek daczára a mikroskopi kép egészen a tömött kötőszövet képét mutatja, sőt a szövettani festésekkel is a kötőszövetre jellemző festést kapjuk (pl. van Giesonnal vörösre festődik). Ebben emlékeztet az utóhályogra, melynél hasonlóképpen csaknem teljesen leplezve van a hám-eredet. Hasonló kötőszövetes karakterű kötegeket produkálhat alkalomadtán az ideghártya festékes hámja is, az ideghártya alatti kötegeket (striae subretinales), melyeket a legutóbbi időkig kötőszöveti képződményeknek tartottak, s organizálódott vérzésekkel igyekeztek magyarázni. Egy ilyen „retinitis striata“-s szemet vizsgálva, több ponton sikerült kimutatni a hám-eredetet. A tokon levő vastagodások s bizonyos tokhályogok is joggal és határozottan hámeredetűeknek tartandók. (Gyakran megfigyelhető s csodálatosképpen alig hangoztatott jelenség, hogy a túlérett hályogon látható tokvastagodás a pupilla területére szorítkozik, míg a szivárványtól fedett tokrészek alatt ilyen vastagodásokat nem oly gyakran s nem annyira kifejezetten látunk. Feltűnik ez a sokszor egészen szabályosan a középtág pupillának megfelelő vastagodás, ha vizsgálat czéljából kitágítjuk a pupillát, vagy midőn műtét előtt a cocaintól tágul ki az. A magyarázat nem oly egyszerű, mint gondolnók, mindenesetre figyelembe kell vennünk ezt a tényt, mely esetleg egy vagy más irányban magyarázatul szolgálhatna.) 2. A tokhám elváltozásai. Becket öregedő emberek egészséges lencséjének tokhámján is megállapította, hogy igen gyakoriak a degenerativ elváltozások. Sejtdegeneratiót és sejtburjánzásokat Hess is talált oly lencséken is, melyek az életben egészen tisztának látszottak. Az ilyen elváltozásokat mégsem kell úgy tekintenünk, mint az öregedéssel rendesen együttjáró physiologikus jelenséget. Az általam e czélból átnézett oly szemmetszetek között, melyekben a lencseállomány normálisnak látszott, csak két esetben leltem igen kis területre szorítkozó tokhámburjánzást; sejtdegeneratiót sem leltem, csak e két esetben, mindkétszer olyan elváltozások voltak az uveában, melyek a szem belső részeinek rossz táplálkozását igen valószínűvé tették. Az oly esetekben, hol a klinikai vizsgálat nem derített ki kezdődő hályogot, s mégis lelünk hámelváltozásokat, nem lehet kizárnunk a lehetőségét, hogy ezek mégis csak a hályogképződést bevezető jelenségek. Becker nézete, hogy t. i. az öregedő lencsén hályog jelei nélkül is megleljük az epithel sorvadásos folyamatát, annyiban nem zárja ki ezt a lehetőséget, a mennyiben az általa vizsgált lencsék idős emberektől származtak, s a hámelváltozásokat, azoknak fokozódását talán szintén követte volna a rostok megbetegedése, ha kissé későbbi stádiumban történt volna a szövettani vizsgálat. Valószínű, hogy a tokhám elfajulása, valamint a körülírt sejtburjánzások — kivételes esetektől eltekintve — mégis a rostok elfajulását bevezető vagy azt előbb-utóbb előidéző folyamatok. Mindamellett sem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy bizonyos esetekben elhigult kérgü túlérett hályognál a hám csaknem egészen ép lehet.
