Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
48 A táplálék bemeneti kapujául Leber az aequatort és a hátsó felületet tekinti, s kétségesnek tartja a mellső felület részvételét. Ezzel szemben Hess a fejlődéstanra hivatkozik, tudjuk ugyanis, hogy a mellső felületet sűrű érhálózat fedte. Minden bizonynyal ez táplálta a lencsét, ennek visszafejlődése után is a mögötte levő területnek kellett a táplálék kapujául maradnia. A lencse élőben nem isotonikus folyadékban van és a kivett lencse csarnokvízben vagy üvegtesti folyadékban lassan vizet vesz fel, s fehérjét ad le. Ezzel szemben az élő lencse nemcsak állandó vízmennyiségét őrizi meg, hanem a fehérjét visszatartja. Vagyis valamely berendezés védi a lencsét a környező folyadék romboló hatásától. Arra gondolhatnánk, hogy ez a lencseállomány vitális tulajdonságaiban keresendő, de ezt el kell ejtenünk, mert hiszen a csarnokvíz direkt hatására igen gyorsan duzzad és homályosodik a lencse. Leber azt hiszi, hogy a tokhám a védőszer, hasonlóan a cornea endotheljéhez. Érvek gyanánt felhozható, hogy a hám elhalása után hályog jön létre, s ha a hámot massage által sértjük: szintén. A hámot azonban nem tekinthetjük egyedüli védőszervnek, mert a hátsó tok is megvédi az üvegtest nedvétől a lencseállományt. Érre Römer azzal érvel, hogy a lencserostok a hátsó tokon igen vaskos széles alappal végződnek s e végződések szolgálnának védelmük Ez nem tekinthető bebizonyítottnak. Igen érdekesek a Löhlein kísérletei, melyek szerint subeutan, per os, vagy intravenosusan adott ferrocyankaliummal szemben a lencse mindig refractaer viselkedik. Jodkalium bejutásához is egy bizonyos idő és concentratio szükséges. Csak 4 órán át 1 :400 oldatban állás után lehetett a lencsében jodot kimutatni. Vagyis 4 órán át ilyen concentratiója jodkaliumoldatnak kellene a csarnokvízben lennie, hogy a lencsébe jusson be valami kevés belőle. Kuwabara vizsgálatainak eredményeiről a lencsére való méreghatásokra vonatkozólag a következő fejezetben kell említést tennem, hiszen a lencse-biologiára vonatkozó újabb vizsgálatok tulajdonképpen a hályogképződés okához igyekeznek elvezetni bennünket. Csak annyit legyen szabad még itt megemlítenünk a lencse biológiai sajátosságait illetőleg, hogy a lencsefehérjének fajspecificitása nincsen, vagyis a lencsefehérje szerkezete az összes emlős állatoknál egyforma. Ebben minden más, az emberi szervezetben levő fehérjétől eltér. II. II. Az öregkori hályogra vonatkozó elméletek bíráló összefoglalása. Bármily csábító is a gondolat, hogy a hályog mibenlétére és keletkezéseinek okaira vonatkozó régi nézeteket összefoglalva kezdjem meg ezt a fejezetet, helyesebbnek gondolom, ha csak azokat a nézeteket sorolom fel, melyek még ismertek, s a melyeknek még híveik akadnak. Mint látni fogjuk ezek között alig van olyan, melyben vagy erőltetettséget, vagy hiányokat ne lelnénk, s egy sincs, a melyre azt mondhatnék, hogy minden részében kidolgozott. Egy sincs, mely a klinikai jelenségek mindegyikét érthetővé, világossá tenné, olyan még kevésbé, a mely az összes tüneteket elfogadhatóan megmagyarázná. Ezzel a ténynyel szemben azonban vigasztalásul szolgálhat egy körülmény, hogy az egymást