Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
212 Schulek Vilmos nemcsak kiváló szemész, lelkiismeretes tanár és klinikai főnök volt; már működése kezdetétől fogva önálló, kialakult felfogású egyetemi embernek is mutatkozik, a ki tisztán látja az egyetem nemzeti jelentőségét, határozott elvekkel és meggyőződésekkel bír az egyetem egyes szerveinek feladatait, működésük helyes módjait illetőleg. Úgy látszik, az ő finom és békés, de szilárd és megfontolt magatartása hamar biztosította részére tanártársai elismerését, mert mindjárt az orvosi kar megalakulásakor (1872 okt. 22.) őt kari jegyzővé választották. Az első évben tőle fogalmazott jegyzőkönyvek olvasásakor az, a ki őt különben is ismeri, lépten-nyomon talál az ő egyéniségét jellemző részletekre. Sajátságos tárgyalások voltak azokon a kari üléseken ; csupa apróság, jelentéktelen formai kérdések, dékáni és rektori intézkedések jogosultságára, intézkedések módjára vonatkozók; a nagy szegénységben, a szűk helyre szorult intézetek közötti apró súrlódások (a bölcsészeti kar némely tanára nem állhatta a gyógyszertani intézet állat-ketreczeinek szagát), de a kari jegyző legtöbb ügyet komolyan tárgyalja s alaposan érthetővé teszi s a nem éppen ritka személyi vonatkozásokat, itt-ott előforduló összekoczczanásokat lehetőleg tárgyilagosan adja elő. Hosszú, több napra kiterjedő, néhányszor 4—5 jegyzőkönyvbe foglalt ülések voltak; a tanárok közt egy-kettő nagy vitázó volt, eszes, kemény ember, ki egyszermásszor kis dologból is nagy vitát kanyarított. Schulek pontosan, hiány nélkül jegyzi fel az érveket és ellenérveket; ha beleúnt is,fogalmazásán ezt senki meg nem látja. Ha néha valamely dologban elvi kérdést fedez fel, azt ha alkalma van, alaposan fejti ki. Egy tanártársa, kinek egyetlenegy hallgatója sem akadt, félévi szabadságot kért a minisztertől s ezt a kérést a kar referálásra Schulek-nek adta ki. Jelentését az 1873. évi márczius 26,-i ülésen terjesztette elő; 6 oldalra terjedő kézirata jellemzi az ő alapos, lelkiismeretes gondolkozását. Kiemeli, hogy a tanár nemcsak tanítani tartozik, hanem intézetét folyton fejleszteni s kari és egyetemi ügyekkel foglalkozni is. „Alóírott, a milyen hévvel kíván fogadása értelmében teljes erejével közreműködni a kar ügyeiben, épp oly annyira szeretné, ha tisztelt tanártársainak mindegyike, kivétel nélkül, a kar erkölcsileg felfogott érdekeit a magáévá tenné, mit hosszabb távoliét alkalmával pedig nem tehet“ — ezeket mondja jelentése elején s ez a lelkes felfogás is bizonyítja, mennyire nem tudott egyszerű szakiskolai tanár vagy szűk munkakörére szorítkozó szakember lenni és mennyire magas színvonalra helyezkedett, mikor az egyetem feladatát nézte a nemzet életében. Még hívebben ismerhetjük meg gondolkozását rectori „programmbeszédéből", melyet 1873 október 13.-án, a szokásos beiktatás alkalmával adott elő. A beszéd az egyetemi ügymenettel, az egyes tényezők jogaival és kötelességeivel foglalkozik, a melyekre nézve akkor még sem gyakorlat, sem általánosan egyező felfogás ki nem fejlődhetett. Nézete szerint „a felavatási ünnepély (= a megnyitás) az első és utolsó alkalom, hol a rector subjectivitása tért talál, azontúl szoros tárgyilagosság és a szabályok keretén belüli mozgás lévén kötelessége“; ő ezt az alkalmat saját felfogásának nyílt ismertetésére használja fel. „Sok hiányzik még abból — így szól —, hogy ügyvezetésünk a gépezet szabatosságával működnék, hogy intézeteink a kor igényeinek megfelelően III.
