Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
209 módját látva, egy addig nem ismert imponáló alak jelent meg, egy addig csak sejtett eszmény nyert alakot előttem: az ideális orvos. Ezekben a szavakban, negyven év tapasztalása után állíthatom, nincs semmi túlzás. Addig, míg őt meg nem ismertem, soha sem jutott eszembe, hogy valakire azt mondjam magamban: ilyen szeretnék lenni; minél jobban megismertem őt, munkájának módja, annak sikere, magatartása, előadása, betegekkel való bánása, annál jobban megragadott, annál tökéletesebbnek találtam mindezeket. Tapasztalat és emberismeret hiányában csak lassan jöttem rá, hogy az ő személyében az alapos tudós, a jóakaraté orvos, a ritka képességű operáló művész és végre a tökéletesen művelt ember megtestesülése áll előttem. Ez a benyomás és a hozzá való ragaszkodás nem származott az ő irántam való előzékenységéből vagy bármi kedveskedéséből. Ő erre nem is volt hajlandó. Kis termete, nőiesen szép szőke arcza, kellemes hangja igen vonzó tulajdonságok voltak ugyan, de ő érintkezésünk első perczétől az utolsóig tudatosan, rendszeresen megtartotta a távolságot tanár és tanítvány, a kész férfi s a fejlődő ifjú között; a bennem és talán minden hallgatójában ébresztett érzés sokkal inkább a tisztelet és némileg a bámulat, mint a szeretet érzése volt. Magam előtt látom e hosszú idő után is a betegekkel való bánása és előadása közben. Déltájban tartott előadásait a bejáró betegekkel kezdte; tolmácsra volt szüksége azok nagy részével való értekezésében, de jóakaró figyelme, megnyerő hangja az ilyeneket is hamar meghódította s nekünk hallgatóinak rendkívül imponált a magasabb rendű embernek az alacsonyabb értelmű iránt való kímélete sőt gyöngédsége; megéreztük, hogy ez a subjectivség nélkül való foglalkozás a beteggel, a magatartásán, a tőle okozott nehézségeken fenn nem akadás, a magyarázatokban való hozzá alkalmazkodás: ez az igazi orvosi szerep, ez az orvosnak minden érdekből leghelyesebb magatartása, ez őrzi meg fensőbbségét, sőt ez biztosítja főleg sikerét, tanácsainak követését. Minden órán tanultunk tehát tőle: nyugodtságot, emberséges orvosi bánásmódot, tárgyilagosságot, s mindezekből tisztán értettük, mit jelen a régi mondása : res sacra miser! Pedig az ő türelmét is sokszor tette próbára az előtte megjelenők értelmetlensége, hazudozása, szennyessége vagy közönyössége ; de türelme soha el nem fogyott. Előadásai nekünk egészen új dolgot nyújtottak, nekem is, ki eddig szemészetet nem hallgattam, társaimnak is, kik már egy fél éven át Lippay hallgatói voltak, bár — pesti szokás szerint — hozzá nem igen jártak. Minden órát pontosan megtartott, előadást más dolog miatt soha el nem mulasztott s az egész szemészetet akkori tartalma szerint, két fél év alatt előadta. Hogy egyik félévben hárman hallgattuk, a másikban pedig egymagám: arra ő semmit sem adott. 12 órától egyig ebben a második félévben is előadásra szolgált az a szoba, mely a megelőző óra alatt az ambulatorium színhelye volt, s ott az előadó, a tanársegéd, meg a magános hallgató teljes harmóniában áldoztak a szemészet oltárán. Schulek-nek az előadás igen könnyű volt, csodálatraméltó folyékonysággal és készséggel beszélt. De a tanítás volt előtte a czél, nem az előadás. Ez alatt azt értem, hogy teljes gyakorlata volt abban és teljes sikerrel törekedett arra, hogy a mit mond, jól érthető legyen, hogy semmit se mondjon, a mi a magyarázat logikai rendjéhez nem tartozik, de mindent el is mondjon, a mi a megértéshez szükséges. Minthogy ő a 14
