Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
167 simább lefutású. Legtöbbször, különösen az ampullában, finoman hullámos, csipkézett. Azonban az ampulla előtt fekvő részekben a hártya leggyakrabban szabálytalan, durva görbületeket írva le, bedomborodik a canalisba és kidombordik a környező üvegtestbe. Olykor a canalis falazata laposan türemkedik ki az üvegtestbe, úgy hogy a csatornának lapos zsebalakú kitüremkedése keletkezik, mely a metszeten néha maga is kis mellékcanalis kinézését veszi fel. Ha az üvegtest-csatornát szövettani metszeten tekintjük meg, úgy az első, a mi feltűnik, az, hogy itt tulajdonképpen nem csatornával van dolgunk, mert a canalis hyaloideus a szemüreg többi részeihez hasonlóan szintén ki van töltve az üvegtest-rostok szövedékével. Különbség csak abban van, hogy a rostfonat a canalisban jóval lazább, mint az üvegtest többi részeiben. Azonban én mégis azt vélem, hogy leghelyesebb a régi canalis nevet meghagynunk, mert e képződmény, ha nem is morphologiai, de physiologiai értelemben bizonyos fokig megérdemli a canalis nevet. Az a szövet, mely a canalist kitölti, nem minden ponton egyforma. Az ampullában lazább a központi, és valamivel sűrűbb a peripheriás részeken. Sűrűbb még a látóidegfő közvetlen közelében is. Az ezt a szövetet alkotó fibrillumok vastagságukat illetőleg durvább üvegtestrostoknak felelnek meg. Rendszer a rostok futásában csak kevés van. Sok helyütt futnak a peripheriásabbak a csatorna hártyájával többé-kevésbé párhuzamosan. Mintha azonban általában valami törekvés a hosszanti irányban való futásra mégis fel volna ismerhető. A középen fekvő szükebb részlet a leírt ampullaris résztől csak annyiban különbözik, hogy itt a rostok talán valamivel durvábbak. Találtam oly szemeket is, a melyekben sehol semmiféle futásirányt nem tudtam felfedezni, azonban nagy számmal találtam igen durva, vaskos rostokat. Ezt a tüneményt azonban inkább vagyok hajlandó műterméknek, mint normális structurának nézni. A csatorna szélén fekvő rostok egy része a határhártyán tapad. Kissé elüt a többitől a csatorna végső táguló része. Itt a rostok szövedéke az előbbieknél valamivel sűrűbb és finomabb, és alkotását illetőleg közelebb áll az üvegtest többi részeihez. Némely esetben a legelülső rostok a lencse hátsó felszínével némiképpen párvonalasan futnak. A közvetlen a lencse mögött fekvő rostok egy része a lencsetok megfelelő részletén tapad. Az embryonalis artéria hyaloidea a fejlődés egy bizonyos fokán obliterál és rendesen eltűnik. De csak rendesen és nem mindig, mert törzse néha, mint egy elkorcsult, fonalszerű, esetleg tekeregve egész a lencséig haladó rudimentaer képződmény megmarad. Ezt a maradványt nevezik helytelenül artéria hyaloidea persistensnek. Ez elnevezés azért helytelen, mert nem „persistens“ artéria forog itt fenn, hanem — mint mondottuk — csak jelentéktelen rudimentum, holott a persistens szó hallatára hajlandók vagyunk valódi megmaradt verőérre gondolni. Wolfrum azt állítja, hogy az artéria e csonkjának megmaradása és a canalis előfordulása között összefüggés van, a mennyiben canalis csakis oly esetben van jelen, ha az artéria e maradványa megtalálható. Ez állítást egész határozottsággal helytelennek mondhatom, mivel a csatorna mindig jelen van, míg ama képződményt csak kis részében az eseteknek találhatjuk meg. Különben nehéz is elképzelni, hogy miként gyakorolhatna ez a jelentéktelen kis kötegecske a canalis hyaloideusra oly nagy hatást. Az artéria a rostok futásának irányában vagy a rostok
