Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
I a következő magyarázatot fűzi: 1. a kórboncztani productumok a nehézség törvényénél fogva sülyednek és a lencse alsó részét jobban károsítják, mint a felsőt; 2. a természetes és mesterséges fényforrásaink physiologikusan ható fénysugarai jobban világítják meg a lencse és a retina alsó felét életünk egész tartama alatt, mint a felső szemhéjaktól védett felsőbb részeket. Ezen felvételeket a következő szavakkal magyarázza: „Ha követjük az utat, melyet a nap vagy mesterséges fényforrásaink sugarai megtesznek és azon irányt, a melyben azok szemünkbe esnek, akkor abból az derül ki, hogy egész életünk tartama alatt majdnem kivétel nélkül, különösen pedig közeli munkánál, midőn szemünket lefelé fordítjuk, a fénysugarak felülről lefelé esnek be szemünkbe, a mennyiben az orbita széle és a felső szemhéjak fel nem fogják és a pupillán való áthatolásuk után a lencse alsó részét világítják meg és a a szemgolyó belső falának alsó felében végződnek.“ Ezen felfogást illetőleg a következő aggodalmaim vannak: akár élő egyénen, akár alkalmas nagy profil-fényképfelvételeken bárki könynyen meggyőződhetik (magam is készíttettem e czélból több ilyen felvételt), hogy mekkora terjedelemben tartja vissza az orbita széle a szemhéjak és különösen a szempillák a felülről és a felül-elülről beeső fénysugarakat, a melyek körülbelül a hátsó-alsó lencserészeket érnék. Továbbá tudvalevő dolog az, hogy egy világító pontnak a pupillán áthaladó fénymennyisége a beesési szög cosinusával arányosan csökken. Tegyük fel, hogy egy éppen egyenesen előre való nézésnél egyenesen a szem előtt levő világító pontnak a pupillán áthaladó fénymennyisége = 1, akkor azt találjuk, hogy ceteris paribus 45 fok beesési szög mellett csak 1I{0 és 60 fok beesési szögnél körülbelül csak félannyi jut a pupillán át, mint az első esetben. Mindezen körülmények hasonló értelemben hatnak közre arra, hogy az elül-felülről jövő fénynek csak egy aránylag igen kis tört része juthat el a hátsó alsó lencserészletekig, míg az élűiről jövő és a pupillán áthatoló fénysugarak a nélkül, hogy intensitásukban csökkennének, éppen a szem tengelyében fekvő pupilla mögötti lencserészletekig jutnak. Ezek szerint bebizonyítva nincsen és véleményem szerint kevéssé valószínű, hogy normális nézési viszonyok mellett az alsó lencsefél jóval több fényt kapna, és azt hiszem, hogy talán helyesebb az mondani, miszerint az a körülmény, hogy az öregkori hályog kezdeteit éppen azokon a lencserészleteken látjuk gyakrabban, melyek normális körülmények között annyira védve vannak a fénytől: ellene szól annak a feltevésnek, hogy a fénynek oki befolyása volna a katarakta keletkezésére. De általános biológiai okoknál fogva sem tudnék egykönnyen ezen feltevéshez csatlakozni, hogy egy élő szervezetben, mely éppen a nappali fény állandó hatása alatt fejlődött, oly czélszerütlen berendezkedés fejlődhetne ki, hogy éppen ezen nappali fény rá nézve káros lenne. A mi pedig a hályog előfordulását illeti a különböző szélességi fokok alatt, arra nézve a fennemlített alapon még nem áll elég anyag rendelkezésünkre, hogy biztossággal megállapíthassuk azt, vájjon a forróbb égöv alatt, hosszabb ideig tartó és több napfénynek kitett országokban, hasonló körülmények között mint nálunk, gyakoribb volna-e az öregkori hályog fellépése. Egy gondos, egységes szempontból össze-1 állított statisztika, mely különböző országokban az öregkori hályog gya8
