Szemészet, 1908 (45. évfolyam, 1-4. szám)
1908-02-16 / 1. szám
76 a minimumra apaszsza le azon szerencsétlenek ma még óriási számát, a kik gyógyítható betegségben veszítették el érzékszerveik legbecsesebbjét, a látásukat. A valóságban e czél elé súlyos s csak lassan és nehezen leküzdhető akadályok gördülnek ; sok nemzedék czéltudatos, ernyedetlen munkájára, s jelentékeny anyagi áldozatokra lesz szükség, hogy e tekintetben majdan azon pontig eljussunk, a melyen a kultúra többi harczosaival egy színvonalra kerülünk. A szövődött kérdés összes fonalait felkarolnom ezúttal lehetetlen, s így a szigorúan sociális vonatkozásúakat csak érintve, a tárgy orvosi részének is csupán egy töredékével óhajtok foglalkozni. Nem terjeszkedem ki ugyanis az emberi élet egész tartama alatt bekövetkezhető vakság számos előidézőjére, s csak a fiatal korban szerezhető vakság okait s az annak elhárítására vezető utakat kívánom gyermekkórházi tapasztalataim alapján gyakorlati szempontból megvilágítani. Hogy milyen arányszámmal szerepelnek a fiatalkori vakok az összes vaksági esetekhez képest, erre nézve a hazai viszonyokra vonatkozólag legújabban Scholtz Kornél nyújtott a Magyarország szemorvosainak ez évi gyűlésén adatokat. A budapesti egyetemi szemklinika hét évi (1899—1905) beteganyagán tett számítása szerint az ezen időszakban összesen észlelt 1056 vak közül körülbelül 30 százalék volt a 90 éven aluli egyén ; ezeknek majdnem a fele a 10 éven alul levő gyermekekre esik, a kik közül ismét jelentékeny rész még a fél éves koron innen volt. Igen nagy tehát a fiatal korban megvakultak száma, ha megfontoljuk, hogy az egész életen bekövetkezhető vakságot majdnem fele részben okozó glaukoma e korban még egyáltalában nem fordul elő, valamint aránylag szintén kis számmal szerepelnek, mint vaksági okok a trachoma, a szemfenék betegségei s a sérülések is. Lássuk közelebbről, mik idézik elő a fiatal korban a vakságot, s mely eszközök állanak rendelkezésünkre, hogy azt elhárítsuk. Már a méhen belüli életben szenvedhet el a látószerv oly hiányokat, hibákat, melyeknek életfogytig tartó, gyógyíthatatlan vakság a következménye. Részben fejlődési rendellenességek, részben a normálisan fejlett szemen az intrauterinális élet későbbi szakában lefolyt betegségek hozzák létre ez elváltozásokat, melyeket kikorrigálni sokszor nem áll módunkban. A prophylaxis szempontjából a fejlődési rendellenességekkel szemben természetszerűleg tehetetlenek vagyunk, míg a veleszületett, intrauterinális körfolyamatok okozta vakság egy része, a mennyiben lues következménye, a szülők idejekorán való gyógykezeltetése, illetve luetikus egyéneknek a házasságtól való tartózkodása által lehetne elhárítható. A fiatalkori vakság legnagyobb része a szarúhártya elpusztulásából származik. Csak a legzsengébb csecsemőkor képes az elgenyedt szarúhártyát korlátolt határok között regenerálni, később az elveszett cornea helyén már nem képződik látásra alkalmas szövet, hanem a bántalomnak megfelelő kiterjedésben vékonyabb-vastagabb forradás keletkezik, mely a fény átbocsátására igen sokszor teljesen alkalmatlan. Az új szarúhártya átültetésére végzett kísérletek emberen nem vezettek eddig a kívánt eredményre, s így az egészen hegszövetté elváltozott cornea végleges, gyógyíthatatlan vakságot jelent még ma is. Itt tehát minden azon múlik, hogy mennyiben sikerül a szarúhártyának ezen elhegesedését megakadályozni. Minthogy különféle bajok vezethetnek a cornea elpusztulására, vizsgáljuk sorra, mennyiben áll hatalmunkban a veszély elhárítása.
