Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
81 idején egyszerűen a talált diagnosisra és látóképességre vonatkoztak és csak kivételesen terjeszkedtek ki olyan körülményekre, a melyek a vakság okait tárgyaló munkára nézve szintén igen fontosak lennének. Ennek következtében pl. a szarúhártya elpusztulása folytán támadt vakság részletes okait csak aránylag kis számú használható adatnak más közlésekkel való összevetéséből sikerült nagyjából megállapítanom, míg ellenben egyéb betegségekre nézve, a melyeknek diagnosisa már önmagában is jelenti az előidéző okot (különböző retinabetegségek, a látóidegbetegségek nagy része, glaucoma, sérülések), a közlendő adatok tekintélyes számuknál fogva önmagukban is teljesen kielégítők. A felhasznált anyagba csakis a gyógyítliatlanul megvakultakat vettem be; a vakok közé számítottam mindazon betegeket, a kik egy méternél nagyobb távolságból a felmutatott ujjak számát felismerni nem voltak képesek. A társadalmi szempontból vett vakságnak ezen számos szerzőtől elfogadott határa nézetem szerint teljesen megfelelő. Olyan ember, a kinek látóképessége ennél több, ha nem is minden esetben munkaképes, de legalább is vezető nélkül járni-kelni tud és így az önmagával egészen tehetetlen vak emberrel egy categoriába nem sorolható. Absolut biztosságú vaksági statistika klinikai beteganyagból tulajdonképen alig készíthető; mert ha erre törekednénk, figyelembe kellene vennünk a jelentkezésükkor még nem vak szembetegek különböző betegségeit is, a melyeknek egy része biztos megvakulásra vezet. Ilyen pl. a minden vaksági statistikában oly nagy szerepet játszó tabeses látóidegsorvadás, a mely a nagy forgalmú rendeléseken a mindennapos betegségek közé tartozik és tudomás szerint 1—2 év alatt feltétlen megvakulással végződik — mégis az ebben szenvedők jelentkezésükkor még látóképesek lévén, a vakok közé nem sorolhatók be. így tulajdonképen a tabeses látóidegsorvadásnak a vakság előidézésében nagyobb szerepe van, mint a milyent a statistikák kimutatnak, mert a legtöbb más vakságot előidézni képes betegség, ha nem is mindig gyógyitható, de sokszorta kevesebb valószinüséggel vezet a kellő tanácsosai ellátott vagy gyógykezelésben részesített betegnek megvakulására, mint a teljességgel gyógyíthatlan és haladásában fel nem tartóztatható látóidegsorvadás. Ha a vakság okait és azoknak az emberi élet egyes phasisaival való sokszoros összefüggését teljesen át akarjuk tekinteni, szükséges, hogy az egyes vaksági eseteket különböző, nézőpontok alapján osztályozzuk. Még pedig csoportosítjuk őket 1. a szerint, hogy a megvakulást okozó kóros elváltozás a szem mely részében foglal helyet, 2. a megvakulást okozó betegség keletkezésének ideje és természete szerint, kutatván azt, hogy a vakság létrehozásában mily része van a világrahozott vagy örökölt betegségeknek, a test egyéb betegségeiből eredő és a magukban támadó ú. n. genuin vagy idiopathikus szembajoknak. Ezek után vizsgálnunk kell 3. azt, hogy a különböző életkorú és 4. különböző nemű egyének milyen számban képviseltetnek a vakok sorai között és hogy az egyes életkorokban milyen természetű megvakulás fenyegeti leginkább az embereket. Végül 5. mindezek alapján meg kell állapítanunk, hogy a vakok közül hányán vesztették el látásukat oly betegségben, a mely idejében alkalmazott gyógyítás vagy műtét által meggyógyítható lett volna. Az egyetemi szemklinika nyilvános rendelésén 1899-től 1905-ig megfordult 51,570 szembeteg közül mindkét szemére gyógyítliatlanul vak volt 1056 vagyis az összes szembetegeknek 204 százaléka. 6
