Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-10-30 / 4. szám
280 Kisérteni kezdett azon felfogás, hogy az idegrendszer egy oly összefüggő egészet képezne, a melyben az idegsejteknek a Golgi-methodus által előállított végelágazásai nem tekinthetők az idegsejt szabad végződéseinek, hanem a nyúlványokból még finomabb csupasz fibrillumok lépnének ki, a melyek a szomszédos idegsejtekkel összefüggést tartanának fönn. Ezen kérdéseknek elbírálása és eldöntése nálam sokkal hivatottabb egyénekre tartozik. Lenhossék, kinek a neurontan megerősödése körül oly kiváló érdemei vannak, e kérdést meggyőző világításba helyezi, úgy hogy nem látszik kétség fennforogni az iránt, hogy a neurontan, mely boncztani, kórboncztani és fejlődéstani alapokon épült fel, az újabb s különösen Nissl által hirdetett, nagyrészt hypothetikus tanok által egyáltalában nincsen megingatva. A kérdés mérlegelésénél nem szabad kevésre becsülni azon adatokat, a melyeket a retina neurofibrilláris vizsgálata nyújthat. A mit eddigelé a kétféle impraegnatiós eljárással a retinában láttam, semmiben sem látszik a neurontan ellen bizonyítani. A continuitást sem oly értelemben, mint azt Tartuferi hitte, hogy az idegvezetés a retinában a pálczikák és csapoktól az idegrostrétegig nincs megszakítva, sem, mint Bielschoivshy állítja, hogy a continuum a belső magcsák külső nyúlványaitól az idegrostrétegig fennállana, a magam részéről nem tapasztaltam. Hogy a continuitás tanát elfogadhassuk, mindenekelőtt oly módszerekre volna szükség, a melyekkel minden kétséget kizárólag láthatókká válnának azon feltételezett, legfinomabb összekötő fibrillumok, a melyek a mostani methodusokkal még nem impraegnáltatnak. Nem valószínűtlen, hogy oly methodusoknál, a melyek a fibrillumokat a mostaniaknál esetleg még tökéletesebben tüntethetnék fel, optikai eszközeink és szemünk ezeknek érzéki közvetítésében már leküzdhetetlen nehézségeket támasztanának. Különben is addig, míg a neurofibrillumoknak tulajdonképeni élettani functioi bebizonyítva nincsenek, addig az idegsejtek fibrilláris szerkezetét, mint azoknak eddigelé is sejtett és az utóbbi idők folyamán csupán világosan kimutatott alaki sajátosságát szabad felfognunk. Mindannak daczára a neurofibrillumok kérdése oly rendkívüli fontosságú, hogy az a napirendről többé nem vehető le és a kutatók kötelessége e tárgygyal foglalkozni. Hogy a pathologiában milyen szerep fog jutni a neurofibrillumoknak, ez a jövő kérdése. Az biztos, hogy ott is tág tér nyílik a vizsgálódásra. Azon tapasztalatok, a melyeket az impraegnatiós methodusokkal Bielschowsky és mások kóros gerinczvelökön tettek, igazán meglepőek. Ugyancsak eddigelé nem sejtett viszonyokat tár fel azon két készítmény, a melyek szintén Bielschowskytól származnak és a melyek birtokomban vannak. Mindkét készítmény emberi nervus opticus harántmeszete és egymás után jövő seriás metszetek. Az egyik Weigert-féle velöhüvelyfestéssel feltünteti a nagy destructiót, a mely mellett a metszet nagy része halavány maradt, tehát e részeket mind tönkre menteknek tartottuk eddigelé. A szomszéd metszet impraegnatioja pedig kétségtelen módon tünteti fel, hogy a Weigert festéssel degeneráltnak jelzett helyeken a tengelyfonalak mind ép olyanok, mint az egészséges helyeken. Előreláthatólag sok pathologiai kérdés, a melyet már elintézettnek véltünk, válik ismét nyílttá. Már eddig is valószínűnek látszik, hogy a fibrillumok ellenállási képessége jelentékenyebb, mint például a Nissl-testecseké. Hulla-retinákban például, hol a bomlás folytán a Nissl-testecsek már előrehaladott chromatolysisben vannak, a neurofibrillumok még elég jó állapotban és rendezetten mutathatók ki.
