Szemészet, 1903 (40. évfolyam, 1-4. szám)
1903-07-26 / 3. szám
30 ORVOSI HETILAP SZEMÉSZET 1903. 3. sz. lett is csak akkor, ha a vizsgálatot a rendszeres gyógyítás azonnal követi. Annak nincs értelme s jelentősége, ha 20,000 lakos közül 4000-nek szemeit sikerül megvizsgálni, vagy hogy az ilyen eljárás évente ismételtessék, a midőn az orvos elvonatik valódi tevékenységétől a gyógyítástól, de különösen felesleges, ha a gyógykezelésről nem történik vagy nem történhetik azonnal gondoskodás. Ilyen körülmények között a lakosság csak zaklatásnak veszi s az egész védekezési eljárás ellen gyűlölet keletkezik. Mindebből következik, hogy az általános szem vizsgálatot esetről esetre a központi kormányzat rendelje el. 11. A gyógyítás. A második feladat, melyre a védekezési rendszernek törekednie kell: a trachomások gyógyítása, mert ilyen módon nemcsak a beteg látása menthető meg, hanem egyszersmind a továbbfertőzés s igy a baj tovaterjedése is meggátolható. Minthogy pedig a betegek az 1876-dik évi XIV. t -ez. XII. fej. 82. §-aJ s a trachoma-utasítás (51,066/1884.)2 értelmében kényszer útján is gyógyíthatók s minthogy a baj teljes kiirtására az egyedüli eszköz a sikeres gyógyítás, az eljárás súlypontja: az orvosok működésén nyugszik. Az orvosoknak általában a bántalom diagnostikájában s therapiájában teljes jártasságuknak kell lenni. Olyan államban, a melyben a trachoma annyira el van terjedve, mint hazánkban s a hol a munkások olyan sűrűn változtatják lakóhelyüket, mint nálunk, — miáltal a ma trachomamentes vidékek már holnap fertőzöttek lehetnek — okvetlenül szükséges, hogy minden orvosnövendéknek bő alkalma legyen e bántalommal foglalkozni. Azon orvosoknak pedig, kik trachomas vidékeken működnek s kiknek feladatuk a kényszergyógyítást végrehajtani, vagy mint tiszti orvosoknak az ellenőrzést gyakorolni: a kellő jártasságot külön tanfolyamokon kell elsajátítanak. A budapesti egyetemen a szemészet ny. r. tanára tényleg nagy súlyt fektet a bántalom tárgyalására, de a klinika szűk volta csak nagyon korlátolt mértékben engedi a nagy számmal jelentkező trachomas betegek felvételét, így 1902-ben mindössze 49 trachomas beteg nyerhetett kórházi ápolást (1702 ápolási nappal). Kívánatos, hogy az egyetemi klinikák külön trachomás osztályokkal nyerjenek kiegészítést, melyek a beteggyógyítás, az oktatás és a tudományművelés hármas feladatát teljesítsék. Ezen osztályok arra is szolgálhatnának, hogy itt a trachomát kezelő s ellenőrző orvosok számára továbbképző tanfolyamok tartassanak. De úgy az egyetemi, mint e továbbképző oktatás csak akkor teljesíthető egész sikerrel, ha az előadó megfelelő beteganyaggal, segédszemélyzettel s a gyakorlati oktatás eszközeivel rendelkezik. Ilyen berendezés jó példáját mutatja Poroszország, hol Königsbergben s Greifswaldban az egyetemi szemklinikához külön trachomapavillont építettek s Halléban e czélra helyiséget béreltek. Minthogy pedig az 1886 : V. t. ez. 1. §-a amúgy is kimondja, hogy bármely kórházban és gyógyintézetben ápolt vagyontalan trachomás beteg ápolási költségei az államkincstár terhére esnek, egy ilyen klinikai osztály felállítása nem jelentene a közoktatásügyi tárczára új terhet. A gyógyítás első feltétele tehát, hogy az orvosok alapos kiképzése biztosítva legyen. Most már az a kérdés, hogy a trachomások kezelésére külön kiküldött orvosok alkalmaztassanak-e vagy a helyi állandó orvosi személyzet vétessék-e igénybe ? Az a meggyőződésem, hogy a trachomaellenes küzdelemben a legnagyobb eredményt a községi s körorvosok, szóval az állandó orvosi személyzet érheti el. Csak természetes, hogy a nép nagyobb bizalommal fordul azon orvoshoz, ki más baján is segített, ki talán gyermeke életét mentette meg, kit nem fogad gyanakvással, hanem meg van róla győződve, hogy 1 2 1 „Ragályos járványoknál a szükséghez képest a kényszergyógyitás is elrendelhető.“ 2 „Az orvos által betegnek nyilvánítottak úgy saját, valamint polgártársaiknak érdekében, kikre nézve nyilvános veszélyt képeznek, a legnagyobb szigorral kényszerítendök, hogy magukat gyógykezeltessék.“ jót akar. A kiküldött trachomaorvosok csak kivételesen nyerik meg a nép bizalmát s különösen ha évről évre változnak, könnyen érthető az idegenkedés, melylyel irántuk sok helyen viseltetnek. Viszont kétségtelen, hogy ott, a hol ugyanazon jól kiképzett kiküldött orvos éveken át működik, jó eredményeket érhet el, de itt azután már az állandó orvosi személyzet jellegét veszi fel. A súlypontnak nézetem szerint mégis csak a helyi orvosokon kell nyugodni, s kivételes körülmények okolhatják meg az úgynevezett trachomaorvos kiküldését. Örömmel constatállmtom, hogy a belügyministerium közegészségügyi osztálya osztozik e nézetemben. A gyógyításnak ingyenesnek kell maradni, mert csak ezen esetben várható, hogy a lakosság már akkor jelentkezzék, a mikor a baja neki még nagyobb alkalmatlanságot nem okoz, pedig ilyenkor van a gyógyításra a legkedvezőbb kilátás. A kényszergyógyítás meg nem is képzelhető máskép, mint úgy, hogy az ingyenes rendelésen történik. Legczélszerübb, ha a rendelés a kórházban, a hol ilyen nincs, úgynevezett rendelési központban történik, és pedig nagyon fontos, hogy jó előre meghatározott időben s pontosan. Ilyen szervezet mellett valóban ritkán lesz alkalom, hogy az orvoskényszer alkalmazásával gyógyítson. A tudomány művelői nagyrészt idegenkednek az erőszak alkalmazásától s valóban, a mikor tudjuk, hogy a kezelés milyen áldozatokat ró a betegre, a mennyiben néha sok kilométert kell gyalogolnia, míg a kezelési központot eléri, érthető, hogy a kényszer nem rokonszenves eszköz. Viszont :a közigazgatás legbuzgóbb tisztviselői épen ebben látják a siker feltételeit. Az a véleményem, hogy az orvos reá szorul ugyan a hatóság támogatására, mégis az ő jó bánásmódja, a felvilágosítás, orvosságok ingyenes nyújtása, nyomtatványok kiosztása, humánusabb, helyesebb s czélravezetőbb eljárás, mint a csendőri assistentia. Mindez azonban olyan nagy terhet ró az orvosra, hogy méltányos honorálása okvetetleniil szükséges. A hol ez a községek részéről nem történik, az államnak kell állandó jellegű tiszteletdíjat adni. Az orvosi szolgálat államosítása esetén e tiszteletdíjak működési pótlék czímén maradhatnának meg.1 A központon s peripherián működő orvosok közé azonban okvetetleniil szükséges egy közbeeső fórumot igtatni, mely egyrészt a kezelő orvosokat a diagnosisban s gyógyításban támogatná, másrészt működésüket ellenőrizné. Minthogy pedig az előrehaladott stadiumu esetek, melyekben a cornea is meg van támadva, vagy a melyekben operálás szükséges — kórházi kezelést igényelnek, az összes szükségletek legjobb megoldást nyernek, ha a közbeeső forum egyúttal egy vidéki szemkórház élén áll. Az 1886. törvény 2. és 3. §-a' mindreről gondoskodik s bölcsen szemorvosokról s szemkórházakról szól s nem trachomaorvosok s trachomakórházakról. Ahhoz, hogy valaki a trachoma súlyos alakjait sikerrel gyógyítani tudja, nem elég e betegség lényegét ismernie, hanem jól képzett szemorvosnak is kell lenni. A vidéki szemkórházak pedig csak ama esetben tölthetik be feladatukat, ha nem kizárólagosan trachomások elhelyezésére szolgálnak. Épen a más betegségekkel szemben elért sikerek szerzik meg a mindenkép hosszú gyógyítást igénylő trachomások bizalmát és kitartását. Egy-egy ilyen körülbelül 50 ágyas kerületi szemkórház jól képzett szemorvossal élén, alkotná az olyan szükséges közbeeső állomást a központ s peripheria között. így előttünk áll az a hálózat, melynek helyesssége felől ma minden szakember (Imre, Hirschberg, Kirchner, Kuhnt, Greeff, Hoppe, Raehlmann stb.) meg van győződve s melynek megvalósulása esetén az eszme eredetiségét egyáltalán nem vindikálhatom magamnak, hanem legfeljebb azt, hogy az igaz 1 Eddig 26 körorvos fizetéséhez járul a belügyi tárcza a trachoma czimén mintegy 35,000 korona összeggel, miáltal eddig be nem tölthető orvosi körök orvost kaptak. Ezenkívül kapott 30 községi s körorvos 200 -300 korona jutalmat. A kiadás legnagyobb részét azonban a 32 trachomaorvos díjazása és fuvarköltsége képviseli. A költségvetésben eddig 120,000 korona szerepelt a trachomaellenes védekezés czcljaira.
