Szemészet, 1903 (40. évfolyam, 1-4. szám)
1903-04-26 / 2. szám
1903. 2. sz. ORVOSI HETILAP — SZEMESZET 21 legkeskenyebb kéregrészlet, melyről feltehető volna, hogy rendes viszonyokhoz valahogy közelebb álló fokát a fénytörésnek megengedné. Ezzel szemben a klinikai lenticonus elnevezése alatt leirt lencserendellenesség élő szemben abban egyezik meg kivétel nélkül, hogy egy pontosan központi rész 3—4 mm. átmérőjű kiterjedésben és éles köralakú elkülönítésben a környező zónától a fényt többé-kevésbbé nagyobb fokban töri, mint ez. Nem szabad eltekinteni attól a boncztani lelettől sem, hogy egyes esetekben a lencsemagnak hátrafelé terelése a pólusnak egyidejű kinövése nélkül is jelen lehet; mi daczára annak az úgynevezett lenticonus egyik legfontosabb klinikai jelenségéhez vezethet, melyet Knapp a vízben levő olajcsepp képéhez hasonlított. Azt mutatja egy házinyúlnak szeme, melyről Hess ezen körülményt különösen kiemeli. Ezzel azonban korántsem akarom kétségbevonni, hogy a lenticonus posterior boncztani leletei és az azokból a rendellenesség létrejöttére vont következtetések útját egyengetik bizonyos a klinikus előtt feltűnő lencserendellenességek értelmezésének. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az összhangzás még távol sem olyan, hogy arra az élő szem előtt mindig biztos diagnosist alapíthatnánk. Mint láttuk egyelőre nem pusztán egy okból alapos a kétely, vájjon a lenticonus posterior elnevezése alatt közölt összes esetek ezen anomália boncztani fogalmának felelnek-e meg. Amennyire a valódi lenticonus eredete előttünk már ismeretes, már most is biztonsággal küszöbölhetjük ki azokat az eseteket a sorból, melyeknél a lencse rendellenessége csak a későbbi életkorban szerzett volt. A lencse megbetegedése azon nemét, melyet ez utóbbiban érintettem, Demicheri mint első ismerte fel helyesen. Tscherning-gel együtt a Sorbonne szemészeti laboratóriumában a fölös számú Purkinje-Sanson-féle tükörképecskéknek és azok elhelyezésének megfigyelése által minden kétségen fölé helyezte, hogy a lencsemag és lencsekéreg között nagyfokú optikai különbség van. De a gyakorló szemorvos, ha nincsen is mindjárt abban a helyzetben, hogy a lencse reflexképeit teljesen megfelelő sötét kamrában távcsővel megfigyelhesse, elég biztossággal meggyőződhetik arról, hogy az optikai rendellenességnek alapjául szolgáló szervi elváltozás a lencse centrumában van, ha akár áteső, akár focális fényben az eltolást figyeli meg, melyet az összes észrevehető jelenségek a vizsgált szem irányváltozása alatt elszenvednek. Különben még arra is utalok, hogy már rendes körülmények alatt is egyes esetekben, hol a cortex még tiszta és egyenletesen fénytörő volt, rézsútos tekintettel két fennálló lencseképecskét (egy a mellső lencsefelülethez, és egy a mellső magfelülethez tartozót) észrevehettem és demonstrálhattam. A megfordított képecskét az összes esetekben feltűnően kicsinynek találtam és nem voltam képes a magnak területén túl követni; meghatározni, vájjon a hátulsó magfelülethez vagy lencsefelülethez tartozik-e, nem voltam képes. Demicheri esetében a jobb szemben a lencse centrumán keresztül M 10 D, a peripherián keresztül H 6 D, a bal szemben a centrumon keresztül M 3 D, későbbi vizsgálatnál M 6 D, peripherián keresztül H 4 D volt jelen. Minthogy a megbetegedés előtt a hypermetropiának megfelelő jelenségek nem voltak konstatálhatok, Demicheri az egész kóros jelenségnek okát a lencse kéregrészének alászállított fénytörésében kereste. Ezen feltevés támaszkodik egyrészt a lencsemag elismert nagyfokú élettani állandóságára, másrészt a kéregnek már élettani határok közt is haladó korral észlelhető jelentékeny átalakulására; ehhez járul még az, hogy egy egész sora a kóros elváltozásoknak is túlnyomólag a lencsekéregben folyik le. A lencse centruma és peripheriája közti meglepő fénytörési különbséget Demicheri következőképen magyarázza. A szemlencsét Landolt sémája szerint, három lencséből összetettnek kell képzelni, melynek egyikét a mag, mint erős gyűjtő lencse, a másik kettőt, a mellső és hátulsó cortexfél, mint szóró lencsék képezik. Ezek szerint mag és kéreg egymáshoz ellenkező értelemben működnek. A kéregréteg fénytörő erejének csökkentése következtében indirekt módon a magnak fénytörő képessége emelkedik; és így abban a mértékben, melyben a lencse peripheriája fénytörő erejét veszíti, a centrumáé emelkedik. Guttmann, kinek az ilyen esetnek második beható leírását köszönjük (központi myopia 5 D, peripheriás hypermetropia legfeljebb 2 ü), ezen fénytörési különbség fő okát a lencsemag törő erejének gyarapodásában keresi, mely a tápláló folyadék csökkent hozzájutásának következménye. Magam is saját aránylag számos megfigyeléseim alapján a nevezett fénytöréskülönbség okát főképen a lencsemag fénytani-qualitásának elváltozásában keresem. Véletlenül eseteim egyikében sem volt jelen a lencse peripheriáján keresztül konstatálható jelentékenyebb fokú hypermetropia, mely az Ítéletet tévútra vezethette volna; és igy könnyű volt megítélni, hogy a fénytörés a kéregállományban, daczára a myopia haladásának a centrumban, mindig körülbelül ugyanaz maradt, illetőleg az eredeti állapottól semmiképen sem távozott lényegesen. Nem szabad e helyen érintetlenül hagynom, hogy Müller is két esetről tesz jelentést, kinek szeme a lencse perípheriáján és centrumán keresztül különböző fénytörésű volt. Az egyik esetben a centrumban magasabb, a másikban ellenkezőleg alacsonyabb fokú volt, mint a környező zónán keresztül. Daczára annak, hogy Müller mindkét esetben a jelenséget a lencsemagnak rendellenes szerkezetére vezette vissza, amaz elsőt nem volnék hajlandó ideszámítani, mert az állapot veleszületett volt; hogy a másik sem tartozik ide, magától értetődik. Annak helyében azonban gondolom, hogy a Doyne valamint Knaggs által leirt úgynevezett lenticonus posterior eseteket és valószínűleg Sym esetét is bátran ide számíthatom. Ha már most a saját eseteimben tett észleléseimet, melyek némely fontos pontban Demicheri és Guttmann leírásait kiegészítik, összefoglalom, azok alapján a következő typusos kórképet állíthatom fel. Többnyire előrehaladottabb korban levő szemek, melyek azelőtt jó látóképességgel a távolba rendelkeztek és többnyire a közeli nézésnél már kénytelenek voltak a presbyopia jelentékenyebb fokát korrigálni, bizonyos időponttól kezdve a távoli látásnak lassú csökkenése mellett a közeli nézésnél a szemüveget mindinkább nélkülözni képesek. Hogy ez kóros elváltozásnak következménye, azt az illetők maguk is felismerik, mert az absolut látóképesség is nem sokára csökken és a myopia azonkívül többnyire feltűnő gyorsan halad. Mióta ezen állapot megfigyelésére több gondot fordítok, mindinkább kételkedem, hogy ilyen lencse myopia más mint csupán a magra szorítkozó volna. Ha plan tükörrel a mesterségesen tágított pupillán keresztül világítunk, annak közepében egy kerek, elég élesen határolt 3—4 mm. átmérőjű helyet találunk, mely környezetétől fénytanilag nagy fokban differens. Ezen centrális részen keresztül a skiaskopos jelenségek majdnem kivétel nélkül a peripherián keresztül észlelhetőkhöz képest ellenkező értelműek. A differens hely parallactikus eltolása a pupillaszélhez viszonyítva nem enged kételkedni, hogy a lencsemag az, melynek a fénytani eltérés tulajdonítandó. A különbséget pontosan meg lehet mérni épen úgy az árnyékpróba, mint a szemtükri vizsgálat alapján. A peripheriás övnek emmetropiája vagy csekélyfokú myopiája olykor azonban jelentékeny hypermetropiája mellett a lencse közepén keresztül mindig tetemes, sokszor igen nagyfokú myopia van jelen. Nem kevésbé meglepő a functionális vizsgálat eredménye. Abban a pillanatban, mikor a pupilla tágulata annyira van, hogy a lencse peripheriájának egy része szabaddá válik, a szem concav üveg nélkül is kezd a távolba látni, legjobban azonban csak akkor, ha a pupilla közepe elé kis kerek átlátszatlan tárgyat tartunk, például gombostűnek a fejét, mely épen elég nagy, hogy a differens lencseközépen át a fénytörést kizárja. Erre a czélra finom üvegből való tárgylemezre felragasztott körülbelül 4 mm. átmérőjű kerek fekete angoltapasz darabkát használok. Legjobb, ha a beteg maga tartja ezt közvetlenül a szeme elé és maga keresi azt a helyzetet, melyben legjobban lát. Ezekre a vizsgálatokra szűk likat is lehet használni. Ezzel tetszés szerint a szemet egyszer rövidlátóvá másszor messzelátóvá lehet tenni, a szerint a mint a körülbelül
