Szemészet, 1902 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1902-08-31 / 4. szám
42 1902. 4. sz. ORVOSI HETILAP — SZEMÉSZET esztendőn keresztül tartotta magát ezen balhit, bár egyesek pl. E b 1 e11 óvatosságra intették az orvosokat és csak különösen súlyos esetekben alkalmaztak vérelvonást. Csak 1835-ben volt Dzondi13 hallei tanárnak először bátorsága szembeszállani a régi orvosi felfogással: „Man möchte . . . sieb die Posaune des Weltgerichts wünschen, um den Aerzten in die Ohren zu schreien: Quae vos dementia cepit!“ Erélyes kifakadásának úgy látszik volt hatása, mert a következő években mind többen és többen akadtak, a kik a vérelvonásról lemondottak, de egyes orvosok még csaknem egy évtizeden keresztül végezték. így J ä g e r221840-ben, Decaisne24 1841-ben, Portai27 olasz, Es colar30 spanyol orvosok 1844-ben, sőt Snabilié35 hollandi orvos még 1846-ban is buzgó védelmezője ennek az eljárásnak. A vérelvonást a legtöbb esetben a karon végzett venesectioval eszközölték. Egyes orvosok pl. az olaszok közül О m о d e i,° az angolok és németek közül is többen a lialántéki ütőeret nyitották meg; ezen arteriotomia azonban nagyobb kedvességnek nem örvendett. Sajátságos, hogy a localis vérkibocsátásnak aránylag kevesebb fontosságot tulajdonítottak. Alkalmaztak ugyan pióczákat (néha igen nagy számban is) a belső és külső szemzugok tájékán, a halántékon vagy a fül mögött, de rendesen csak olyankor, ha előzetesen venesectioval néhány font vért már kicsapoltak a betegből; a localis vérelvonást csak segítő, pótló eljárásnak tekintették. A vérnek a szemek felé való tódulásának megakadályozására a legtöbb orvos szükségesnek tartotta még különböző hashajtóknak, elsősorban a calomelnek huzamosabb ideig való adagolását. Sokan addig adtak calomelt, míg a salivatio be nem következett. Ezt a kezelést némelyek még hánytatókkal (tartarus emeticus) combinálták. így pl. Adams addig hányatta a betegeit, míg azok„teljesen el nem gyengültek“. Hólyaghúzókat is gyakran alkalmaztak. A kevésbbé drastikus elbánások között felemlítendök a forró vagy meleg lábvizek és különböző izzasztó kúrák. Az efféle általános kezelést feltétlenül szükségesnek tartották minden súlyosabb, acutan fellépő ophthalmia kezdeti szakában; sőt némely orvos e mellett tartott ki végig és minden helybeli beavatkozást perhorreskált. Az általános kezelésben csak egy dolgot fogtak fel helyesen az orvosok, t. i. nagy súlyt helyeztek a tisztaságra, s arra, hogy a beteg friss, tiszta levegőben tartózkodjék mentői többet. (Az ophthalmia aegyptiaca előidéző vagy legalább is elősegítő okai között nagy szerepet tulajdonítottak az afrikai poros levegőnek, valamint annak, hogy hazatérés közben a túlzsúfolt hajókon romlott levegőben voltak a katonák.) Helybeli kezelés. A heves kezdeti tünetek idejében minden hatásosabb gyógyszer alkalmazását elvetették. A fájdalomnak és nagy vérbőségnek csökkentésére hideg borogatásokat alkalmaztak, sőt némelyek, ha lehetett, a betegeket hideg (12—13°-os) levegőn tartották. A hideg borogatásoknak ellenségei langyos Utcákkal mosatták a szemet. Ha a szemhéjak és a kötőhártya duzzanata már csökkenőben volt, áttértek az adstringens szerekre. A mi titkos és ismeretes összetételű collyriumot és szemkenöcsőt az előző századok orvosai ismertek, sorra előszedték; valamennyinek felsorolása csaknem lehetetlen és czéltalan is lenne. A fontosabbak és kedveltebbek a következők: aqua acidula (egy-két csepp tömény kénsav egy uncia vízre), a Conradi-féle szemvíz (körülbelül l°/oo sublimat tartalommal), a Solutio lapidis divini (cuprum aluminatum) cum et sine laudatio, aqua plumbica, aqua stiptica (ólomvíz kámforral), zincum sulfuricum. Az angol orvosok közül Guthrie9 1%-os argentum nitricumot* Lawrence és T у r e 11 l°/o-os timsós szemeseppeket ajánl. Érzékenyebb szemekre vagy nagyobb izgalmi tünetek mellett gyakran használták a laudanum liquidum Sydenhamit (10—20 csepp 4 uncia vizre). A kenőcsök közül különösen a M/a-wj/tartalmúakat alkalmazták szívesen ; legelterjedtebb volt a fehér praecipitat kenőcs különböző erősségben (Eble mucilagoban használta ezen szert). Használták még az ú. n. vörös és fekete praecipitatot és a calomelt, ritkábban a cuprum sulfuricumot és * A pokolkő-oldatot szemcséppek gyanánt trachománál állítólag P. Mc. Gregor angol orvos használta először 1812. táján. (Sattler.) kalium. jodatumot ugyancsak kenőcsben. A kenőcsöt vagy mucilagot ecsettel vagy sondával juttatták a szemrésbe. A maró vagy edző (caustikus) szerek használata föképen olyankor került szóba, ha a heves lobos tünetek csökkenése vagy megszűnte után még a kötöhártyán nagyfokú papillaris túltengések és csomók maradtak vissza. Bajos dolog eldönteni azt, hogy ki volt az első, a ki ezen szereknek destructiv hatását először ajánlotta, illetve igénybe vette. C uni er14 1838-ban Írott czikkében különböző Afrika-utazók irataiból kideríti, hogy Algírban és Egyptomban a bensziilöttek régóta saját maguk égetik argentum nitricum pálczikával a kötöhártyájukat; e végből a trachomások mind megtanulják saját szemhéjukat kifordítani. Az Európában használatos causticumok közül a legfontosabbak voltak’ a cuprum aceticum, cuprum sulfuricum, argentum nitricum; ritkábban alkalmazták még a sublimátot, a légenysavas lúg any oxy dúlt, a liquor plumbi aceticit, égetett timsót, a savak közül a kénsavat sáfránynyal (solutio croci in acid, vitriol, concentr.), a phosphorsavat (C u n i e r); egyesek megkísértették a marókáli alkalmazását és a zincum sulfuricumot (tojásfehérjében oldva). Mindezen szerekkel arra törekedtek, hogy a Jcötöhártyán kifejlődött kóros képződményeket tönkre tegyék s e végből őket vagy in substantia vagy tömény oldatokban alkalmazták. A cuprum aceticumot poralakban nedves ecsettel kenték rá a kötöhártyára; maró hatása gyengébb lévén a cuprum sulfuricumnál, nem sokan használták. A kékkőnek úgy mint manapság, akkor is nagy szerep jutott a trachoma therapiában. Használták porrá törve (Eble)11 mint a cupr. acet.-o1, (néha a lapis divinus alakjában) használták mint mostan is, simára csiszolt jegecz alakjában, használták meleg töményoldatban (Adams)5 ecsetelésre és végül a legkülönbözőbb töménységű higabb oldatokban az egyes étetések közötti időben collyrium gyanánt. Epen ezen nagy elterjedésének köszönhető hogy a szer hatását már korán kitanulmányozták s a contraindicatiókat (cornea fekély, sok váladék, erős izgalom) megállapították.^Az argentum nitricum a század első évtizedeiben csaknem kivétel nélkül pálezika alakban alkalmaztatott; eleinte csinyján bántak vele s föképen csak igen erősen túltengett kötőhártyán a nagyobb granulák vagy papillaris hypertrophiák elpusztítására merték használni; az égetés után olajjal, tejjel vagy Werneck ajánlatára tömény konyhasós vízzel öblítették le a kötöhártyát; a pokolkö oldatoktól féltek, mert a szétömlő folyadék hatása nem szabályozható és loealizálható A legelső szemorvos, ki ezen két)gyógyszernek kiváló értékét a maga teljességében tudta méltányolni, Vetch 1 fB 3 volt; ö felhívja a figyelmet arra, hogy úgy a kékköjegeczczel mint a lapissal igen különböző hatásokat lehet elérni a szerint, hogy mily módon alkalmazzuk őket. Ugyancsak ö mondotta ki először, hogy egyiket sem szabad causticum gyanánt használni, hanem inkább enyhébb módon adstringensekül. Különösen a cuprum sulfuricumot kedveli. (Sattler.) A mint az gyakran megtörténik, úgy Vételinek jó tanácsait is nem kortársai méltányolták, hanem csak a késő utódok fedezték fel. A többi marószerek közül még külön említésreméltó az eczetsavas ólom, a melyet úgy látszik Eble11 alkalmazott először liquor plumbi acet, purus alakjában ecsetelésül renyhe, lobos tünetek nélküli granulatioknál. (A 40-es években poralakban használtatott sokáig Buys belga katonaorvos ajánlatára.) A sublimátnak tömény vizes vagy borszeszes oldatát porczkeménységü granulatiok edzésére használták, a melyeken más causticum nem fogott. Észszerűen gondolkodó orvosok hozzáfogtak a trachoma operatív módon való gyógyításához is. Már a trachoma-epidemiák első éveiben is, különösen Scarpa ajánlatára számosán gyakorolták a scar ifi catiokat részint a szemhéji, részint a chemotikus szemtekei kötöhártyán; ezen bemetszéseknek a fő czélja localis vérelvonás volt; miután pedig ily módon sok vért kibocsátani nem sikerült, a vérelvonásnak hívei kicsinylöleg nyilatkoztak felőlük. Sokkal fontosabb operativ eljárás a már Hippocrates idejében ismeretes excisio, a granulákkal teli áthajtási redönek kimetszése. A 19-dik században elsőnek gyakorolta Walther.7 (A közlés 1821-ből való.) О már felismerte a trachoma-csomók jelentőségét és sürgette azok eltávolítását, „denn sie sind das Nest der Krankheit, gleichsam das Bollwerk ihrer Verschanzung“. Rájött arra
