Szemészet, 1902 (39. évfolyam, 1-6. szám)
1902-06-29 / 3. szám
30 1902. 3. sz. ORVOSI HE TIL volt arra, hogy a papírnak, a kártársaknak és a [szembetegeknek türelmét próbára tegyék. Másképen áll a dolog a műtéti eljárásokkal. Igaz ugyan, hogy ezeknek nagy száma már eleve csökkenti a sikeres alkalmazásnak kilátásait, de van olyan közöttük, melynek alapelve helyes s adott, meghatározott esetben bizonyos fokig javíthat a helyzeten. Az alábbiakban röviden ismertetem azokat az elveket, melyekre a különböző, a csüngő szemhéj felnyitását czélzó műtétek támaszkodnak. 1. Az antagonista gyengítése. Kétségtelen, hogy a meggyengült szemhéj emelő könnyebben fog érvényesülni, könnyebben fogja a szemhéjat emelni, ha ellenlábasa, a szemrés záróizma gyengíttetik. Ez volt alapgondolata Graefe-nek, a ki a záróizomból metszett ki egy 10—12 mm. széles részletet és Bowmannak, a ki Graefetöl függetlenül úgy próbált javítani a csüngő szemhéjon, hogy a záróizomból egy részletet lekötött, fonálkacscsal kizárt. De ha gyengül is a záróizom, az még nem erősíti meg az emelőt, épen olyan kevéssé lehetett tehát ez czélra vezető eljárás, még félhiidéses (pareticus) vagy incomplet veleszületett szemhéjcsüngés eseteiben sem, mint a hogy a széttérö kancsalságot nem lehet egyedül az elégtelen belső egyenes ellenlábasának meggyengítésével, a külső egyenes hátrahelyezésével javítani. Ez az oka annak, hogy Graefe és Bowman eljárása sikerre nem vezet, hogy ajánlóik maguk is abbahagyták annak gyakorlását. A későbbiekben még találkozni fogunk az antagonista gyengítésének elvével — mint kisegítő eszközzel. 2. A szemhéj emelő erősítése. Ugyancsak Graefe és Bowmann megkísérelték az elégtelenül működő szemhéjemelönek erősítését: annak előre varrásával. Le- j választották a szemhéjemelöt tapadási vonaláról s iparkodtak annak új, alkalmas tapadást biztosítani. Érthető azonban, hogy Graefe idejében ilyen complicált műtét sikerre már azért sem vezethetett, mert elsődleges gyógyulás a legnagyobb ritkaságok közé tartozott. Ugyancsak nagy nehézségeket okozott az új tapadóvonal kijelölése s „nyitott szemrés mellett“ a nyugodt odatapadás biztosítása. Az izom elörevarrását Eversbusch úgy gyakorolja s ajánlja, hogy a szemhéj bőrén átvezetett metszés után fel- és lefelé körülbelül 0’4 cm.-nyíre a bőr felszabadíttatik; a szemhéj emelő inába 3 kettősen fegyverzett fonállal kacsot nyálából fel és azt a szemhéjszélen szúrja ki. így az emelő ina megrövidül, egy kettőzet segélyével lapszerüleg tapad egymásra, az összehúzódása által gyakorolt erő támadási pontja sokkal előbbre helyeztetik. Boucheron is előre varrja a szemhéjemelöt, de gyengíti az antagonistát is, a mennyiben a záróizomból kimetsz egy csíkot, valamint eltávolítja a tarsusnak egy részletét is. Snellen műtété igen egyszerű, a mennyiben börmetszés és felkészítés nélkül iparkodik alkalmasan vezetett fonálkacsok segélyével olyan kettözetet létrehozni, mely által a szemhéj emelő ina erősíttetnék. Nicati eljárása sokban hasonlít Snellenéhez, csak hogy ö a tarsusból is kimetsz egy darabot. Az izomnak ilyen, leválasztás nélküli elörevarrása nagyon kevés eredménnyel jár. Ha oly gondosan végeztetik a műtét, mint azt Eversbusch leírja, ha továbbá az ín-kettőzet számára elegendő hely készíttetik — valamelyes hatása nem tökéletesen hüdött szemhéj emelőnél nem tagadható. Ha az antagonista gyengítésével kötné a műtő össze Eversbusch eljárását, attól több eredményt lehetne várni. A böralatti előre húzás semmi eredményt sem ád, hiszen a fonál a legtöbb esetben előreláthatólag keresztülvágja az emelő inát s nem csak hogy nem javít a helyzeten, de könnyűséggel ronthat azon, hacsak számitásba nem veszszük azokat a talányos értékű hegkötegeket, melyek azután maradnak vissza, ha a szemhéj emelő inát felnyaláboló, azt előrevonszoló fonalak átmetszik a szöveteket, vagyis, ha azok átgenyednek. (Lásd alább a Pagenstecher eljárásánál.) Észszerűbb a Wolff-féle előrevarrás, a melynél 7 mm.-rel meg is rövidíttetik az izom. Az óvatosan előkeresett szemhéj-emelő A P —SZEMÉSZET ina 7 mm.-rel a tapadás felett lemetszetik s ehhez a megmaradt inhoz, valamint a záróizomhoz és így a tarsushoz lesz odavarrva a központi csonk. Nem megvetendő előnye az eljárásnak, hogy a szemhéjemelö jelentékenyen erősödik, mert támadási pontja előbbre helyeztetik, ö maga megrövidíttetik s új tapadása lapszerinti hegesedésben történik. Wolff módszerét lehet a bőr felöl s a kötőhártya felöl is végezni. Az újabb közlések közül Wolff módszerét dicséri Hotz. (Ophth. Records 1901. 24. old.) Itt említem Angelueci módszerét (Archivio di ottalmologia VIII.) a ki a homlokizom működését is számításba veszi és valamennyire rövidíti is a szemhéjat. Angelueci a szemöldök alatt 2—4 mm.-nyíre 25 cm. hosszú metszést vezet, melyből kiindulólag felszabadítja a tarsus felső széléig a bőrt. Majd a záróizom szövetét lazítja meg, különösen a tarsus felső széle körül, azután lecsupaszítja a szemhéj emelő inát s azt egy kancsalhorogra nyalábolja fel és 4—5 mm.-re (későbbi közlésben 6 mm.-re) resekálja. Ezután két fonalkacsot erősít a tarsussal összefüggő inba s felvarrja azt a szemöldökbe. A fonalakat csokorra köti. Ha kevés hatásra van szüksége, csupán a szemöldök magasságában erősíti meg (az 5—6 mm. hosszú inat 1) ha nagyobb hatás kívánatos, akkor még a szemöldök fölé halad nehány mm.-rel. A szemhéj emelő inának másik — központi — vége visszavarrható a tarsusra. Eljárását akkor tartja eredményesnek, ha a szemhéj nyitáskor a pupillát szabadon hagyja. Ezzel az eljárással szerző szerint kisebb vagy nagyobb hatás érhető el; a szemhéj nyitása nem egyenesen felfelé történik, hanem az ép állapotot megközelítő módon, vagyis fel- és hátrafelé. Nem más tehát Angelueci eljárása, mint a szemhéjemelö elörevarrása, kapcsolatban erős rövidítéssel és a homlokizom hatásának átvitelével. A szemhéjemelö elörevarrásáról szóló irodalomismertetését azzal zárhatom be, a mit Transley bemutatása után mondott Noyes az amerikai szemész-társaságban. »Szerinte a szemhéjemelö felkeresése rendkívül nehéz dolog; az ö eddigi kísérletei eredménytelenek voltak ; azt felgöngyölíteni, felkészíteni majdnem lehetetlen. Ha a műtő megfog és előrevarr valamit, sokszor csak azt hiszi, hogy az a szemhéjemelö. A szemhéj emelő inát alig lehetséges lepraeperálni. 3. A bőr és a tarsus rövidítése által is megkísérelték a csüngő szemhéj helyzetének javítását. Általában ez a mód külön műtétnek nem nevezhető, csak elégtelen eredmények pótolgatására, másodlagos javítására látszik hivatva lenni. Másodlagos javítás ez még akkor is, ha a műtő azonnal a tervezett első műtét befejezésével fordul hozzá, látva annak elégtelenségét. Az első adat Graefe-röl említhető fel, a ki tojásdad bőr darabot metszett ki. Boucheron a szemhéjemelö előrevarrásával kapcsolja össze a tarsus rövidítését és a szemrés-záró gyengítését. Heisrath a kötőhártya felöl hatol be és széles csíkot metsz ki a fedő kotöhártyával egyetemben a tarsusból. Ez által böralatti megrövidülés áll elő — és állítólag — a szemrés záró izma gyengül, a szemhéjemelö erősödik, mert hatását a szemhéj megrövidülése következtében jobban érvényesítheti. Gillet de Grandmont a bőr felöl dolgozik, a felső domború tarsusszélét amputálja az alatta fekvő kotöhártyával (szép „ablakot“ készít) a maradó tarsus szélét catguttal varrja fel a felette fekvő szövetekhez (tehát a szemhéj emelő inához is) míg a bőr hegedősét a természetre bízza. Látni való az okoskodás hiányossága. A szemhéjemelö szélesen tapad a tarsus felső, domború szélére: ez amputáltatik. Mi tartja már most a szemhéj emelőt, hogy átmetszett izom módjára, tökéletesen vissza ne ugorj ék s el ne veszszen a mélységben ? talán az a nehány gyenge ínszeríí köteg, a mely még a bőrhöz is vonul. Ezek pedig meg nem akadályozhatják azt, hogy az a nélkül is elégtelen szemhéjemelő még hiányosabban ne működjék. A rövidítő eljárások általában torzító hegekre vezetnek. Valami nyomorék, torzszerü benyomást tesz az ilyen eléktelenített tarsus.
