Szemészet, 1901 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1901-02-24 / 1. szám

4

1901. 1. sz.

ORVOSI HETILAP —SZEMÉSZET.

szemkórházunkat a betegek, mint régebben. A blennorrhoea neonatorum, a kankós szemgyuladás, a glaucoma, a súlyos sérülések esetei még vidékről is korán jutnak hozzám legtöbb esetben s elhanyagolt eseteket sokkal ritkábban látok mint 5—6 év előtt is; így van a trachomával is.

Az eddigiekben előadva, miért nem gondolom azt, hogy a budapesti kir. Orvosegyesület felszólalása felesleges, semmit sem ígérő és haszontalan volt, sőt a h.-m.-vásárhelyi szemkórházról miért hiszem, hogy hasznot tesz a trachoma ügyében, — kötelességemnek tartom feltüntetni, hogy mások is vannak és pedig elsőrendű szakemberek, azon véleményben, melyet az 0. E. kifejezett volt 1893 ban.

Hirschberg, a legnagyobb eszü német szemorvosok egyike, berlini tanár, a trachoma elleni rendszabályokról szólva, ezeket mondja : 1 „A szemcsés kötőhártyalob leküzdésére keleti és nyugoti Poroszországban a betegeknek sokkal kiterjedtebb orvosi kezelése szükséges, mint eddig nyújtható volt; egyfelől tapasztalt szemorvosokat kell e czélra alkalmazni, másfelől a tartomány összes orvosait fel kell használni segítségül. Ajánlatos legelőbb is, állami költségen, legalább négy szem gyógyintézetet állítani fel és ellátni gyakorlott szakorvosokkal; talán Königsbergben, Danzigban, Koniszban és Lyek-ben (vagy más alkalmasnak látszó helyeken).“ „A tartományi szemorvosoknak úgy a szemészetben általában, mint kiváltképen a trachoma kezelésében egészen jártasnak, nem nagyon fiataloknak, bizalmat keltőknek kell lenni, kielégítő fizetést kell kapni, nyilvános ingyenes rendeléseket kell tartani, a szükséges műtéteket díjtalanul kell végezni; azonkívül mindegyiknek be kell utazni a maga körét, a városokban az orvosokkal együtt rendelő órákat kell tartani a trachomások részére, a súlyos eseteket a tartományi szemgyógyintézetbe beutalni s a többieknek helyi kezelését nemcsak elkezdeni („einleiten“), hanem a helyi orvosokat ebben gyakorlatilag utasítani. Hivatalos orvosok (járási, községi, kórházi orvosok) és más olyanok részére, kik ezt kívánják, 14 napos cursusokat kellene tartani Königsbergben s ha lehet Danzigban is.“

Ha valaki figyelemre méltatja az én 1893-ban megjelent fejtegetésem erre vonatkozó pontjait (Klinikai Füzetek 1893.

III. 92—94. 1.), látni fogja, hogy a Hirschberg gondolkozása az enyémmel s az 0. E. felterjesztésével azonos; a belügyministeriumhoz intézett emlékirat tartalma talán még sem volt hát olyan „semmit sem Ígérő“.

Egészen hasonlóan fejezi ki véleményét Greefj rk. tanár s a berlini Charité szemészeti osztályának főorvosa is.1 2 „A járvány korlátozására lehetőleg sokak erejét kell felhasználni. De abból a körülményből, hogy a súlyosabb, gyakran csak bonyolult operatív kezelésnek engedő alakok gyógyítására korán sem minden gyakorló orvos képes, az ilyen alakokra nézve bizonyos központok (Centralstellen) szükséges volta következik, melyek tapasztalt specialisták vezetése alatt állanak. Ezek a központok feltétlenül szükségesek. Minthogy a szóban levő betegség a szem betegsége, a járványtól lepett vidékeken a legfőbb vezetést és a súlyos esetek kezelését jól képzett szemorvosok kezére kell bízni. Ezek nemcsak feltűnően többre tudnak menni, mint mások, hanem azzal, hogy a körfolyamatot tetemesen megrövidítik, az államnak és a községeknek nagyobbmérvű költségeket is kiméinek meg.“

A porosz cultusministerium e két megbízottjának ilyen nyilatkozata megnyugtathat bennünket, hasonló gondolatok magyarországi kifejezőit az iránt, hogy nem járunk rossz úton.

A belügyministerium is közeledett e felfogáshoz, a nyolcz év óta tett intézkedésekben; a trachoma-kórházak felállítása erre mutat. De megmaradt azon meggyőződése mellett, hogy a szemkórházak nem érnének annyit, mint a trachomakórházak, hogy szemorvosi iskolázásban részesült szakemberek nem érnének többet, mint a trachoma-orvosok, hogy a súlyo1 Hirschberg. Uebei' die körnige Augenentzündung in Ost- und West-Preussen und ihre Bekämpfung, Jena, G. Bischer, 1897. 25. 1.

2 Greeff. Studien über epidemische Augenkrankheiten. Jena, 1898. 66. lap.

sabb esetek bármely kórházba küldhetők egyenlő sikerrel, hogy a szemkórházak nagy költségeket okoznának, hogy minden községi orvos mindazt megteheti, mi a közönséges esetekben szükséges, végre, hogy a trachoma-ügygyel a szemorvoslás és a vakság ellen való küzdelem ügyét összekötni nem kívánatos. Lehetetlen e felfogás kifejezését megjegyzésekkel nem kisérni.

Mikor két szemkórházról (Brassó és H.-M.-Vásárhely) kimondatik, hogy a trachoma ügyében hatást nem tettek s egyszersmind kijelentették, hogy a „trachoma-kórházak a mostani szerényebb és kisebb költséget igénylő alakokban tökéletesen megfelelnek az ebbeli szükségnek“ — nagyon kívánatos, s a füzet informativ czéljának nagyon megfelelő lett volna előterjeszteni az illető intézetek adatait is. Nem tudjuk, hány ágyasok a trachoma-kórházak, hány beteget vesznek fel s hányat gyógyítanak meg végleg évenként, hány ápolási napon és mennyi költséggel? Hány beteg megy beléjök önként és hány kényszerítve? Ki válogatja meg az oda való eseteket? Talán azt is, hány szökik meg belölök évenként (a mit csak a jelentésből vettünk tudomásul). Ezek ismerete nélkül a füzet olvasója meggyőzve nem lehet. Elhihetjük s el is hisszük, hogy a belügyministeriumnak van oka, adatokból vett oka, a trachoma-kórházak fensőbbségét, jó hatását állítani; de itt nem hinni, meggyőződni szükséges. Meggyőző adatok nélkül nem hagyhatunk fel azzal a felfogással, hogy az általános szemészetben jártas szakorvos többet tehet a trachoma gyógyításában is, a szemkórház másféle eredményeivel többet tehet a trachomások vonzására is, mint a csupán trachomával foglalkozó orvos és kórház. Az iskolázott, szélesebb látkörű szemorvos más szemmel nézi a trachomás szemet is, diagnosisa és kezelése megbízhatóbb, a bajra vonatkozó tanulmányai az egész ügy azon tisztázására, melyre a legjobb külföldi szakemberek szerint is szükség volna, igen sokat tehetne. Knhnt, Hoppe, Rählmann, Hirschberg, Greejf és mások sohasem Írták volna meg tanulmányaikat, soha az ő emelkedett álláspontjaikra sem jutottak volna, ha nem szemorvosok, csak trachoma-orvosok lettek volna.

Nem szabad feledni, hogy szemorvosnak lenni: pálya; trachoma-orvosnak lenni: nem pálya. Mi lenne abból a sebészből, ki egész életén át pl. mindig csak ajkrákot operálna, vagy egy nőorvosból, ki soha mást nem gyógyítana, mint erosiókat? Ez az oka annak, mit e füzet panaszol, hogy a trachoma-orvosok elhagyják állásaikat. (19. 1.) Érdekes volna tudni, hány van köztük olyan, ki állását véglegesnek tekinti ? Pedig fizetésük évi 2400 korona, a mi busásan elég volna egy, alkalmas helyre tett, szemkórház vezetőjének mindenféle szegény szembeteg gyógyításáért s biztosítaná az illetőt arról, hogy a szemészet gyakorlatára szorítkozhatik. (A vásárhelyi szemkórház vezetője évi 1200 koronáért a múlt évben 567 kórházi beteget, 1000 ambulánst kezelt, végzett 293 műtétet, közte 100-nál több hályogkivételt stb.) Ha tehát a jól fizetett trachoma-orvosok nem kerülnek kevesebb költségbe, mint a szemorvosok kerülnének: miért ne használná fél az ország e pénzt arra, hogy a budapesti szemklinikán és kórházakban képződő, iskolázott szemorvosok elhelyezést találjanak s ne szűnjenek meg szakjokat gyakorolni, az ország pedig, legalább egyes részeiben, a vakságokok felének elhárításával, külön költség nélkül, egy lépést tegyen az egészségügyi mívelődés terén?

Majdnem érthetetlen, a mit a füzet végén e kérdésről olvashatunk. A 23. lapon meg van említve, hogy „ezen eszmét újra felvetették, azzal indokolva a költséges nagy kórházak létesítését, hogy az államnak nemcsak a trachomás, hanem más szembetegek gyógykezeléséről is kellene gondoskodnia ; hiszen glaucomában és más szembetegségekben több egyén vakul meg, mint a trachomában“. S végül: „ezen általános kórházi ügyet a trachoma-ügygyel összekapcsolni nem szabad, mivel akkor az egész szerkezet sokkal nehézkesebb lesz és mivel a trachoma-költségek elviselhetetlen mérveket fognának ölteni“. Közben el van mondva, hogy „a trachoma nem az egyénnek, hanem a közönségnek baja“, s hogy vidéken több sebészi mint szembeteg van s amazok nehezebben szállíthatók. De figyelmen kívül marad ez előadásban az, hogy a most fennálló nagy centralizálása az orvosi működés leg-