Szemészet, 1899 (36. évfolyam, 1-6. szám)
1899-10-29 / 6. szám
1899. 6. sz. ORVOSI H E T IL A P — S Z E M É S Z E T 105 a hyalitis kórképének helyreállítására törekszik. Az állatkísérletekhez hasonlóan emberen is azt találta, hogy e betegséget az iivegtestben izzadmányképzödés, a pupilla területében fibrin, seclusio pupillae, izzadmány a hátsó csarnokban, hypopion jellemzik. Schmidt-Rimpler és Greeff a hyalitis kórképének fentartását jogosultnak tartják, míg Schirmer még nem látja eléggé indokoltnak. Haab (Zürich) az intraocularis desinfectio czéljaira a jodoformnak a mellső csarnokba való bevezetését javasolja s ama meggyőződésben van, hogy sértiléses és operativ eredetű genyedés ellen ez eljárás sikeres. Silex és Krückmann skeptikusak, mig Schmidt- Rimpler a jodoformot dicséri. Benoit (Liege) kimutatja kísérleti úton, hogy a szem hátsó pólusán is vannak nyirokkivezető utak. Critchett a keratoconusnalc galvanocauterrel való gyógyításából kitűnő eredményeket látott, a látás még iridectomia nélkül is jelentékenyen javult. Van Moll azt vitatja, hogy az urethritis metastasis útján is okozhat conjunctivitist, ennek typusa a következő : rendesen arthritis kiséri, azzal javul s rosszabbodik, mindkét szemen egyszerre kezdődik, kevés a váladék, néha iritis van jelen, a kórokozó: a gonococcus, de néha a staphylococcus. Jocqs (Páris) a myopiás lencse gyors és teljes elhomályosítására a következő eljárást ajánlja: finom Pram^-fecskendöt az elülső csarnokba a cornea szélén beszúrva, a csarnokvízböl néhány cseppet felszív s azután a lencse tokját átszúrva, oda befecskendezi. Néhány nap alatt az egész lencse elszürkül s eltávolítható. Ez eljárást eddig csak állatokon próbálta ki. Bietti és Axenfeld (Rostock) kimutatták, hogy a neurectomia optico-ciliaris után a hátsó ciliaris idegek regenerálódnak, egy részük belép a szembe, másik részük a szem mögött neuromát képez. Darier (Páris) újból a protargolt dicséri; cseppek alakjában 5—100/o-os erősségben ajánlja, ecseteléslil 30°,o-ig alkalmazza. Boeckmann (Amerika) a trachomás pannus gyógyítására a peritomiát ajánlja, melyet 20 év alatt körülbelül ezerszer végzett. Sattler (Lipcse) a vashályogokról beszél. Azt ajánlja, hogy azon esetekben, a midőn a lencsében vasdarab van, tekintet nélkül az egyén korára lebenyes metszéssel távolítsák el, mivel ezek a vas chemiai hatása következtében tömöttebbek és tapadósabbak. Ezen hályogokat intensitásában különböző, de az idegen test közelében legerősebben kifejezett barna színeződés jellemzi. Hippel (Halle) , a myopia operálásának tartós eredményeiről számol be. Az utolsó 6 év alatt 188 esetet operált, 4 kivételével valamennyit hosszabb ideig észlelhette. 10 esetben látott ideghártyaleválást: 5'40/» és pedig 3 esetben 3—4 év után, 6 esetben 1 év után, egy ízben 8 hó múltán. Viszont 1747 nagyfokú rövidlátó közül 117 6'7°/« betegedett meg ideghártya leválásában. Tehát az operálás nem segíti elő e bajt, de nem is akadályozza meg. Egyes esetekben operálás után az üvegtest mellső részében homályok keletkeznek, melyek az uvea chronikus gyuladásán alapulnak. Az operálás a centrális chorioiditis ellen sem képez védelmet. A végleges látásélességet egy év múlva érik el. Dimmer (Innsbruck) a szemfenék fotográfiáit, Dór (Lyon) pedig praeparatumok színes fényképeit mutatta be. Valude (Páris) a könyek bacteriumölő képességét vizsgálta s ama eredményre jutott, hogy a pathogen mikroorganismusok fejlődésképességét s virulentiáját a könyek lényegesen csökkentik. Goldzieher az iritis glaucomatosáról értekezett. E kórképet az jellemzi, hogy egy jól gyógyult iritis recidivájához glaucoma társul, mely meleg borogatásra és mioticumokra jól gyógyul. Goldzieher szerint a tensio-emelkedés oka a fibrines izzadmánynak a kivezető utakban való megalvadása. Grósz Emil a tabeses látóideg-sorvadásról beszélt. Ezúttal 101 olyan klinikai esetről s 12 olyan anatómiai leletről referál, a melyekben kifejezett sorvadást talált. Ezekből azon következtetésekre jut, hogy az idegelemeknek kötőszöveti hypertrophia nélkül való sorvadása centripetalisan halad, előbb a széli rostokat támadja meg s valószínűleg az ideghártya dúczsejtrétegében kezdődik. E vázlatos ismertetésből is kiderül, hogy az alapos és kimerítő eszmecserének az előadások nagy száma útját állja. A szakosztályokra való oszlás pedig az erők elforgácsolására vezetett. Sikeresebb munkásság volna várható azon berendezéstől, hogy egyes actualis themák napirendre tűzessenek s azok megvitatását egyes e czélra felkért referensek előadásai vezessék be. IRODALOM-SZEMLE. A pangásos papillitis keletkezéséről. Baus Kiíróig referátuma. Türk egy tumor cerebri bonczolása után, a hol retinalis vérzések voltak, az agynyomás fokozódásában és a venosus pangásban vélte okát feltalálni a szemben található elváltozásnak, Gracfe (1 860) a pangásos papillitis létrejövetelét úgy magyarázta, hogy a nyomásemelkedés az agyban megnehezíti a vérerekben a vérnek elvezetését s így pangás jő létre a vena ophtalmikában és a retinalis erekben, ennek következménye a papilla duzzanata és serosus izzadmány fellépte. E mellett a scleralis gyűrű nem tágulván, az opticus incarceratiója jő létre, a mely ischiaemiához vezet. Nézete nem maradt ellenmondás nélkül. Jackson, Brown- Sequard reflex amaurosis nézete nem talált megerősítést, hasonlókép Benedict nézete sem, ki szerint az edénymozgató Sympathikus valamely kóros megváltozása oka a papillitisnek. Boring szerint a trigeminus izgalma szerepel okul, a melynek ö trophoneurotikus befolyást tulajdonít. Leber az agydaganatot, mint idegen testet tekinti, a mely izgalmi okul szolgál. Graef’e nézetét megdöntötte Sesemann, midőn kimutatta, hogy az orbitalis vénák a sinus az arczvenákkal igen sűrűn közlekednek s így pangás nem jöhet létre. Schtvalbe kimutatta az intervaginalis és a subarachnoidealis űr közlekedését, alacsony nyomás mellett festéket lövelt a koponyaűrbe s ez ki volt mutatható az opticus hüvelyében. Állatkísérleteket végeztek Schmidt-Rimpler és Mám a pangásos papillitis kórokának a kiderítésére. Schmidt-Rimpler arra az eredményre jutott, hogy a lamina cribrosa csatornarendszert tartalmaz, a mely az araclmoidalis űrrel direct összeköttetésben van, a nyomás emelkedés által folyadék préseltetik ezen csatornába s ha ez már folyadékkal meg van telve, akkor már csak igen csekély nyomásemelkedés szükséges, hogy ezen következményes oedema folytán az intraocularis látóideg incarceratiója és ebből származó gyuladása jöjjön létre. Manz szerint a retinalis erek venosus hyperaemiája elengedhetetlen kelléke a pangásos papillának. Későbbi munkáiban arra az eredményre jut, hogy a pangásos papilla gyuladásos eredetű s hogy a papilla gombaszerü kiemelkedése előtt már keringési zavarok állanak fenn, s ennek következménye a papilla oedemás duzzanata. Leber szerint a papillitis valódi gyuladás, a mely gyilkolásban a chorioidea is részt vesz, oka pedig azon folyadék, a mely az optikus rostjai közé préseltetik s a mely összetétele által izgalmat okoz. Nézetéhez csatlakozik Gowers, Hutchinson, Deutschmann, ki szerint a gyuladásos elváltozások feltalálhatók még a környező retinában is. Kúhnt azt találta, hogy nyirkretentio, a mely által a lympha chemiai tulajdonságai megváltoznak és ez oka a pangásos papillitisnek. Parinaud hydrocephalus internnsnál talált papillitist, hozzá csatlakozik később Rochon-Duvignaud. Ulrich szerint az oedema oka a centrális edények compressiója. Falkenheim-Naunyn szerint nem annyira a subarachnoidalis nyomás magassága, mint inkább annak tartama van befolyással a papillitis keletkezésére. Állatkísérletek alapján később Leber, Deutschmann arra a meggyőződésre jutottak, hogy az agynyomás magában nem elégséges a pangásos papillitis előidézésére, hanem főszerepe jut a gyuladást keltő anyagoknak, a melyek a cavum craniiböl praeformált meneteken át jutnak az opticus rostjai közé. A Ijeber-Deutschmann-féle „gyuladásos theoriaa-hoz csatlakoztak Ledda, Scimeni, Angelucci, Ovio. Elschnig az oedema mellett egész sorát mutatta ki a gyuladásos jelenségeknek az opticus rostjai között, a papillában, retinában és chorioideában, s hogy a gyuladás épen az opticus elülső végén a legkifejezettebb, annak tulajdonítja, hogy a vénák és artériák, valamint a nagyobb nyirkerek itt haladnak. Knies, Haab-Zellweger, Goldscheider, Jakobson kevés nézeteltéréssel szintén a Leber-Deutschmann-né’M'tiiVí csatlakoznak. Hoche degenerátiót talált a hátulsó gerinczagy gyökében és nyomásemelkedésnek tulajdonít szerepet, míg Ursin inkább intoxicatióban és táplál- I kozás-zavarban keresi az okot. Wecker, Br. Carter Írnak le eseteket, a hol az opticus hüvely sebészi megnyitásával javulás következett be, a megnyitással t. i. mint Quinke megjegyzi a toxikus anyagok jelentékeny része eltávozik. Hasonlót tapasztaltak trepanatiónál is. Ezek után áttér a szerző az egyes theoriák fejtegetésére és végre is a Deutschmann-féle conclusióra jut, hogy t. i. a Grósz Emil dr.
