Szemészet, 1897 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1897-07-25 / 2. szám
Melléklet az „Orvosi Hetilap“ 30. számához. 2. szám. Budapest, 1897. évi julius 25. SZEMÉSZET. Szerkeszti SCHULEK VILMOS egyet, tanár. Tartalom : Grósz Emil dr.: Az agy daganatok kíséretében keletkező papillitis pathögcncsiao és jelentősége. — Feuer N.: A trachoma a hadseregben. — Waldmann Béla dr. : A luxait cataracta operálásáról. — Sclioltz Kornél dr.: Az iritis gonorrhoicáról. — ltj. Siklóssá Gyula : A hibás állású szemszőrük és a szemhéjbefordulás mii tételeiről. — Irodalmi szemle. — Vegyesek. Az agydaganatok kíséretében keletkező papillitis patliogenesise és jelentősége* Grósz Emil dr., egyetemi magántanár, szemklinikái tanársegédtől. Tisztelt Orvosegyesület! Alig pár évvel a szemtükör feltalálása után kiderült, hogy az agydaganatok kíséretében bekövetkező megvakulás nem a látóideg vagy annak központja közvetlen nyomásából származik — mint azt régen hitték —, hanem az esetek túlnyomó stámábán a tükörrel jól felismerhető neuritis intraocularis : a papillitis eredménye. S még ma is, midőn az agybetegségek diagnostikája a physiologia nagy haladása következtében a vizsgáló módszerek egész seregével rendelkezik : a papillitis képezi az agydaganatok legállandóbb s legbiztosabb jelét. Alig van agydaganat, mely lefolyásának egész időtartama alatt bántatlanul hagyná a látóideget s azt kell mondanom, hogy nem túloznak azok, kik a papillitis előfordulását 95 s még magasabb százalékra becsülik. Abból, hogy az agydaganat többi tüneteinek kifejezett volta mellett is néha hiányzik, még korántsem következik, hogy egy újabb vizsgálat alkalmával a legnagyobb fokú papiílitist ne találjuk. Ezt annál is inkább számon kell tartanunk, mivel Jackson figyelmeztetése óta tudjuk, hogy a pangásos papilla megjelenésével a látásromlás nem következik be szükségképen egyidejűleg. A papillitisnek, mint általános tünetnek bizonyítására tehát ma már nincs szükség. De sajnosán be kell vallanunk, hogy eddigelé a megjelenő papillitis sem a daganat székhelyéről sem annak milyenségéről nem adott felvilágosítást. Ezen nem is csodálkozhatunk, mert míg a bántalom keletkezésének módjáról olyan ellentétesek a nézetek, addig a gócztüuetkép való értékesítés lehetetlen. Pedig ma nagyobb szükség van, mint valaha, hogy pontosan meghatározhassuk a baj székhelyét és milyenségét. Az agysebészet 10 év alatt szinte hihetetlen fejlődést mutat s e rövid idő alatt az agydaganatokat nagyrészt el is hódította a belgyógyászat köréből. Jól tudom, hogy ma még az eredményekről nemA'aikothatunk tiszta képet, de ha megbízható oldalról (Starr) azl állítják, hogy 97 operálásra 42 gyógyulás, 38 sikertelen, b&ivatkozás és csak 17 halál esik, ez máris oly siker, mely egy eddig gyógyíthatatlan betegség therapiájában óriás jelentőségű. De az agysebészet még újabb eredményeket is igér. A beavatkozás indicatióját eddig úgyszólván az életmentés képezte, de r. mióta Horsley azon tapasztalatát, hogy az agydaganat eltávolítása után a papillitis gyógyul, sőt, hogy a trepanálás maga is elég e bántalom visszafejlesztésére, újabb és újabb esetek igazolják: úgy hiszem képzelődés nélkül állíthatom, hogy új korszak előtt állunk. Ilyen körülmények között a papillitis pathogenesisének kutatása nemcsak igen érdekes theoretikus thema, hanem egyszersmind kiválóan gyakorlati értékű terrenum is. Ez az oka, tisztelt egyesület, hogy papillitis patlioyenesisének felderítésére eszközölt eddigi vizsgálataimról e helyen beszámolni bátorkodom. Ha csak egy lépéssel sikerül is közelednünk a kérdés végleges megoldásához, ennek a * A budapesti kir. orvosegyosiilet 1897. február 13-iki ülésén tartott előadás. sebészeti beavatkozás indicati ójának felállítására máris jelentékeny hasznát vehetjük. S megvallom, az a reménységem is van, hogy a tárgynak előhozásával nemcsak saját szakom művelőinek, hanem a neurologok és sebészek közreműködését is megnyerhetem. E czélból mindenekelőtt röviden vázolni fogom a papillitis pathogenesiséről eddigelé felmerült nézeteket, ismertetni fogom az anatomikus vizsgálatok eredményeit, ezek után saját kórszövettani vizsgálataimról számolok be, hogy mindezek alapján a sebészi beavatkozás indicatióiuak megállapítására alapot, sőt irányt nyújthassak. Annak eldöntését, hogy a papillitis agydaganatok kíséretében miképen jön létre, sokan megkisérlették. Kórszövettani vizsgálatok, állatkísérletek és klinikai észlelések egész serege szolgált e czélra, de mindez csak fogalomzavarra, s nem pedig a kérdés megfejtésére vezetett. Ugyanazon tények a legkülönbözőbb következtetésekre adtak alkalmat, sőt maguk a tények is a modern parlamentarizmus módjára az elfoglalt álláspont szerint más s más színben tűnnek fel. A következőkben igyekezem, hogy az eddig felmerült magyarázatokat csoportosítva s a tényeket objective megbírálva, azokat értékesíthessem. Graefe, ki a papillitisnek agydaganatok kíséretében való gyakori előfordulását felismerte, azt a magyarázatot adta, hogy a daganat közvetve vagy közvetlenül nyomást gyakorol a sinus cavernosúsra, mi által a vena centralis retinaeben pangás keletkezik. E pangás a papillán az által jut legjobban érvényre, hogy a foramen sclerae mint multiplicator működik. Szóval e felfogás megegyezik a Türck-ével, ki az agydaganatok kíséretében még 1853-ban észlelt retinalis haemorrhagiát, ugyancsak a sinus cavernosúsra gyakorolt nyomásból magyarázta. Ha ez állana, akkor a papilla erei valósággal agymanometert képviselnének s a sokat mondó cerebroscopie névnek meg lett volna a jogosultsága. Csakhogy Sesemann még 1869-ben kimutatta, hogy a vena ophthalmica és facialis közlekednek s így a sinus cavernosúsra gyakorolt nyomás a vena centralis retináéban nem is hozhat létre pangást. Ez anatomikus leletet Hutchinson esete megerősítette, a mennyiben egy Ízben a sinus cavernosusnak aneurysma által okozott teljes elzárulása mellett a papillán pangásnak nyoma sem volt. De ha a sinus cavernosusra gyakorolt nyomás nem is okozhat papiílitist, a foramen sclerae nek multiplicatorkép való működése oly tény, melynek igazsága, mint látni fogjuk, kétségen felül áll s mely újabb tanúsága Graefe éleslátásának. Épen a 60-as évek végére esik Schwalbe azon felfedezése, hogy a látóideg intervaginalis üre az agyhártyák közötti spatiummal közlekedik. Azonnal érthetővé vált Stellwag-nak még 1856-ból származó azon lelete, mely szerint agybántalmak kíséretében hydrops vaginae nervi optici keletkezik. S e communicatio felderítése adott életet a Schmidt-Rimpler és Münz neveit viselő transport theoriának. ÁllatkisérletekkeJL_és bonczolás leletekkel pgazolták, hogy a k o p on y a űrbenetkez ő nyomás hydrops vaginae nervi optici támadására amgkalmat. Az így előálló ampulla vagy az ugyanezen úton flamina cribrosa közeire reá »terjedő oedema strangulálja a látóideg ereit, venosus stasis s végül az arteriosus anaemia útján gyuladás áll elő. A papillitis megjelenésének ilyen magyarázata tagadhatatlanul plausibilis. Az orbitában székelő daganatok nyomásuk által hasonlókép papillitisre vezetnek s a daganat eltávolítása
