Szemészet, 1891 (28. évfolyam, 1-6. szám)
1891-12-20 / 6. szám
1891. 6. sz. SZEMÉSZET 63 heti kenyerét, megokolatlan eljárás. De ha még így osztályoznánk is, az én 185-ömből csak 13 20/.00-os látásút kellene kizárni s még mindig maradna 172 = 86°/0 az első osztályban. Minthogy csak ily kevesen jöttek vissza utóműtétre, olyan pedig, kinek a fő műtét után azonnal egészen fekete és tiszta pupillája lett, a 200 között csak 57 volt, természetesnek kell tartanom, hogy az I. osztályú látást nyertek között igen nagy különbségek vannak a látás élességére nézve. Ugyanis (a végleges látást számítva be ott, hol a szemen utóműtét is történt) következőleg oszlik meg látás szerint az a 179 egyén, kinek látóképességéről pontos feljegyzésem van: 20/ / 20 látása volt . . 8-nak 20/ / 30 r 77 . 13-nak 20/ / 40 77 77 . . . 18-nak 20/ / 50 77 . 47-nek 2 0/ 110 77 . 49-nek 2 0/ 100 77 77 . 31-nek 20/ /200 r 77 . 13-nak Ritkák lévén a gyuladásos eredetű vagy nagyobb astigmatismust okozó változások, minden esetre az az oka annak, hogy a 2%o—20/ioo hátás leggyakoribb, hogy a láta megtisztítására eddig egyedül álló eszközünket, a hosszasabb surolgatást, kivált az előbbi években, nem elég erélyesen gyakoroltam, azért, hogy a szem izgatottságát s a gyuladás veszedelmét ne fokozzam. A látás jósága érdekében végzett utómütétek, mint az utóbbi időben minden szemorvosnak, nekem is sok gondot okoztak és okoznak. Ott, hol szűk láta mellett hátsó összenövések vannak, ezek helyzete szerint egy függőleges vagy vízszintes hasítás a discindáló tűvel (rendesen a stop-needle-t használom) eleget tesz; de még ilyen esetben is czélszerübbnek tartom (mint látom, mások is ajánlják) egy kis nyílást készíteni lándsával, s ezen betolt késecskével végezni a hasítást. Jobb ez az eljárás azért, mert tiszta, nem zúzott sebet ejtünk a szaruban, s mert — ha a kis kés jó éles — a néha nem elég feszes és a tű által nehezen vágható secundariát nem rángatjuk, nem választjuk le helyéről a zonula megrepesztésével, hanem csak behasítjuk. De ez az eljárás is okoz néha csalódást; ezért mikor csak összenövések vagy egyéb körülmények nem ellenzik, legjobban szeretem kihúzni az utóhályogot, mire rendesen a kis Fischer féle fogas csípőt használom, vagy a horgot, ha a tokot a csípővel nem könnyű megfogni. Ilyenkor a horgot megfordítva, felsodrom a kihúzandó hártyát. Jól végezni ez utóhályoggal, bizonyára nemcsak az én nézetem szerint, nehezebb, mint a hályoggal; egy-egy vastag utóhályog vagy egy lemezszerű regressiv hályog, milyenekkel gyermekkori hályog felszívódása után nem ritkán találkozom (ez évben is már 3-szor), néha több beavatkozással is daczol. Volt nem egy olyan esetem, hol a sok év óta a szemben levő, jóformán csak az üres tokból álló lemezes hályog, a discissio kísérletekor in toto kimozdult helyéből; majd később, kihúzás kísérlete közben, horoggal és csípővel megfogható nem volt, szabadon libegvén a hígult üvegtestben, s csak harmadik beavatkozásra volt kivonható, horoggal és különböző csípőkkel való hosszas mesterkedések után. Ezért többé egyszerű discissiót ily felszívódott tartalmú, régen zavaros tokon nem végeznék, hanem azonnal a kivételhez fogok, még pedig úgy, hogy a szaru nyílásán előbb a horgot tolva be, beleakasztom a tokba, felemelem ezt, s azután a csípővel megfogom és kihúzom. így kikerülhetem azt, hogy a nagyon szakadékon}’ zonula megrepedjen a tű vagy a csípő nyomása alatt. Hogy operáltjaim kezdetbeli látása, mindamellett, hogy mintegy */5 részük egészen finom látást nyert (20/20—2°/4o )engem ki nem elégíthet, annak egyik oka az is, hogy a mi népünk mihelyt lehet, távozik a kórházból a költség kímélése végett. III. A szem állapotával, gyógyítása után, akkor lehetünk megelégedve, ha a pupilla elég tiszta, s másként sincs egyéb eltérés a rendes szem állapotától, csak a coloboma. A rosszul forradt, tágult vagy becsípődött iris-szövet által tarkított hegvonal, annyival inkább a sebzúgba nőtt, s ott néha kidomborodó barna gombot mutató látaszél, súlyos abnormitások a szem állapotában. De elkerülésük sok esetben nem sikerül, mert a műtét menetétől független okokból is keletkezhetnek. Már az iridektomia után látom gyakran, hogy a metszett szélek gyorsan visszahúzódnak; gyakran azonban csak a lencse kinyomása után történik ez. Megesik ellenben az is, hogy egyik sebzúgban, vagy mind a kettőben ott van a láta megtisztítása után a sphincter elmetszett vége, néha oly szorosan beékelve, hogy nagy mesterség a kiszabadítása. Erre nézve az a megjegyzésem, hogy nem jó a visszadugással a műtét végéig várni; utóbbi időben rendesen a kimetszés után, toknyitás előtt, tolom helyre a két iriscsúcsot, s minthogy a lencse előnyomulása, meg a surolgatás összehúzódásra ingerli a sphinctert, valószínű, hogy ily módon kevesebb hajlama lesz a szivárványnak, hogy utóbb a sebbe nyomuljon. Nem figyeltem meg eddig, hogy vájjon ily eljárás után az utólagos prolapsus előfordul-e vagy nem ? Soha sem történt meg, hogy a látaszél maga maradt volna a sebben műtétel végett, úgy hogy a táblázat végén levő adat szerint négyszer volt a sebben becsípve sphincter, de ez mindenik esetben utólagosan csúszott ki. Ez az utólagos prolapsus természetesen nem eshetik meg, ha széles colobomát készítünk, valamint igen valószínűtlen (sértés nélkül) olyankor, ha a seb helye nem túlságosan körzeti; tisztán számbeli metszés esetén majdnem ki van zárva. Ezért ha keskeny iridektomiát akarunk végezni, lehetőleg előre kell helyeznünk a sebet, sőt legjobb azt egészen a szaruban ejtenünk. De mig a kötőhártyai lebeny kedvéért hátrább ejtjük a néha-néha nyugtalanabb paciensek szemein, gyengébb tónusú sphincter esetében találkozni fogunk vele, az bizonyos; még pedig minden hibánk nélkül. A sphincter-benövésnél ártalmatlanabb, de azért minden áron elkerülendő rendellenesség az irisszövet benövése a sebbe. Ha az iriscsúcsokat gondosan visszatologattuk is, még mindig maradhat a sebbe tapadva az irisnek valamely körzetibb pontja. Ilyenkor (s ez műtéteim 10%'ában esett meg) nem állanak fenn azok a nagyobb veszedelmek, melyeket a sphincter benövése s a seb rángatása okozhat; de ilyenkor is megalakult a szemet kívülről, fertőzés által fenyegető nagy veszedelmek azon új csatornája, melyet újabb időben egész pontossággal tanultunk ismerni. A milyen sok veszedelmet okozhat az így forradt seb, olyan nehéz, gyakran lehetetlen is, jóvá tenni ezt a hibás állapotot. És az eddigi tapasztalatok szerint nem sikerül e bonyodalomtól az egyszerű kivonást sem megszabadítani, mivel az esetek 6—8 vagy több százalékában azután sem szabad a beforradt seb az iristől. Előbbi években inkább megtörtént az, hogy cystoid forradását láttam a hályogkivétel sebjénelc; összesen három ily eset volt. Ezek közül két embernél utólag, több hónappal a műtét után, a hólyagot felmetszve, sikerült sima és szilárd forradást eszközölnöm, kötözés és pilocarpin-cseppek használata mellett. A sebzúgban kiemelkedő sphinctert is eltávolítottam egy esetben kimetszés által. Mindez azonban nem teszi rendessé és a szem jövőjét illetőleg biztossá a forradást, jóllehet én azt hiszem, hogy az egészen ideális módon gyógyult seh forradása is, ha nem egészen a szaruban van, állandóan, vagy legalább a műtét után hosszú ideig oly kisebb ellenállású hely, melynek szövete gyuladást okozó ingerlések alkalmával hamar fellazul, s a mint felhámját veszti, genyesztő baktériumoknak a szem belsejébe jutását megengedi. E nézetemre leginkább a következő két eset egyikének megfigyelése adott okot. Két olyan szemről van tudomásom, mely az általam végzett hályogkivétel után később elpusztult. Egyik 40 év körüli férfié, kinek 13 évig viselt hályogját, jobb szemén, 1890 elején operáltam; műtét és gyógyulás rendes volt, a láta fekete, távoztakor 20/30-ot látott, a belső sebzúgban azonban egy kis csomó iris-szövet látszott. Azon év deczemberéig egészen jól volt; akkor sertés perzselése közben füst csapódott szemébe
