Szemészet, 1891 (28. évfolyam, 1-6. szám)
1891-02-22 / 1. szám
1891. 1. sz. 8 Z E M E 8 Z E T jóságát folytonosan tapasztalva, mint előnyös mellett meg is maradtunk. A seb nagyságának kiszabásánál mindig a mag nagysága szerint határoztuk el magunkat, jóllehet ez sokszor csalóka és a lencse kibúj tatásánál válik világossá az egyik vagy másik irányú tévedés. Természetesen a nagy seben változtatni nem lehet, de a lencsét könnyen engedi ki, nagyobb trauma nélkül történik annak kihajlása, mi magában üdvös volna. Hátrányául tekinthető, hogy szükségtelen nagy colobomát kell készíteni, mely nagyságánál fogva fénykáprázásnak kútforrásává lehet. Úgy tetszik, hogy a szem csak egy bizonyos nagyságú sebzést tűr, mely határon túllépve, a szem megbékülése nehéz vagy be sem következik, mely állítást számadatokkal ugyan nem vagyok képes beigazolni, mert túlságos nagy seb készítése gyakorlott operateurnél különben is ritkán jő elő, tehát meggyőző elég esetet fel sem hozhatnék. Inkább csak egyes előkészítő oly esetek keltik ezen benyomást, hol a gyógyulás rendellenes lefolyását semmi egyéb okban, ha kutattuk, sem találtuk, mint egyedül a szokottnál nagyobbra készített sebben. Kis sebnél elesnek az említett kellemetlenségek, de előállauak a veszélyek, melyek a lencse kierőszakolása által keletkezett iris és sebszélek zúzatásából származik, melyek a szemet a teljes elpusztulásig vezető különféle gyuladásokba hozhatják. Ha a kicsire szabott sebet ollóval tágítjuk, úgy igaz, hogy zúzottá, tehát infectio megtapadására alkalmasabbá teszik a sebet, és ettől eltekintve a zúzott seb nehezebben is gyógyul, de a tapasztalat igazolása szerint mégis hasznosabb azt tenni, mint a lencsét keresztül erőszakolni, mint ez egy későbbi táblázatból kitűnik. A sebzésre vonatkozó megjegyzéseimet be nem fejezhetem a nélkül, hogy említésbe ne hozzam az Arit által ajánlott, a Beerénél kisebb lejtővel biró ékalakú kést, melynek feladata lett volna felfelé a sclerában, a Graefe-féle operálási helynek megfelelően kissé lebenyesebb sebet készíteni. Ezen késsel több Ízben tettünk kísérletet és mindannyiszor meg kellett győződnünk, hogy ezzel a sebkészítés a felső szemhéj és az orrgyökének a szemhez való közel volta miatt majdnem lehetetlen, nem lévén elég hely, hogy a kést eléggé előretoljuk és a visszahúzáskor a hátramaradt sclerát átvágjuk. Lefelé a viszonyok jóval kedvezőbbek, mint ezt a Beer-késnek elég kényelmes kezelhetőségéből tudjuk. A kötőhártyalebenyt a lassan hegedő seleralis seb korai befedése és így az esetleges infectiótól való elzárása miatt lehetőleg mindig készítettük és annak jóságát kétségtelenül felismertük oly esetekkel szemben, hol liegesedés vagy véletlen miatt hasonló lebeny készítése elmaradt. Ezen lebeny elleneseivel szemben, élükön Weckerrel, kik azt épen ellenkezőleg piszokfészeknek tartják, mert alatta kéregrészletek, véralvadók stb. marad megrekedve, csak annyit mondhatunk, hogy piszokfészek annak, ki nem tisztítja meg, de hasznos és sebet védő, ki a műtétet kellő seb-toilletirozással fejezi be és a későbbi időben a szem tiszta kimosásáról gondoskodik. Az iriskimetszés milyenségéről csak röviden kívánok szólani, mivel e fejezetben a régi szabályainkat követve új tapasztalataink nincsenek. Azon ajánlat, hogy kápráztató nagy coloboma kikerülése végett, kisebb irisdarabot vágjunk ki, mint a minő a seb, bennünk követőre nem talált, mert a colobomaszárak benövését sokkal kellemetlenebb dolognak tartjuk, mint a nagyobb colobomából esetleg eredő kis káprázást. Hogy pedig ilyen benövések kis, nem a sebszélig haladó colobomaszáraknál megesik, eléggé igazoltnak látszik már azáltal is, hogy ha a zúgokig vágjuk is ki az irist, de a kivágáskor nem feszítjük meg eléggé, minduntalan benőtt colobomaszárakat látunk, mihez még hozzájárul a tisztogatási művelet is, mely a tökéletesen ki nem metszett colobomaszárat kényelmesen a sebbe hajthatja. Benőtt irisszárakat pedig itt is cicatrix adhaerens értékével bíróknak kell felvenni, mely daczára a jelenlevő colobomának, bajt csinálhat; de még a pupillát felfelé is húzhatja a benövés fokának, milyenségének megfelelő mértékben. (Folyt, következik.) r> Tanulmány a trachomas szemyyuladásról. Irta dr. Ottava I., egyetemi magántanár. Bevezetés. A mikor e themát tanulmányom tárgyául választottam, tudtam, hogy nehéz feladat megoldását tűztem magam elé. Nagy feladat, ha elgondolom, mily veszedelmes hatalommal pusztítja e betegség hazánkban kiválóan a szegényebb osztály szemeit: nemcsak egyesek és családok jólétét teszi tönkre, hanem mérhetlen károkat okoz nemzetgazdasági szempontból és gyöngíti a véderőt. Mindenki fél tőle, még az önmagát fertőző hadköteles is; a hatóságok is nagy apparátussal, szigorú rendeletekkel küzdenek ellene. Nekünk, orvosoknak jutott a főfeladat: kötelességünk a veszedelmes szembetegség lényegét, keletkezésének módját, annak forrását keresni; fel kell használnunk minden kímélet nélkül mindent, hogy azt még csirájában elfojtsuk, vagy a meglevőt gyökeresen kiirtsuk. A feladat megoldása mily nehéz, mennyi akadály gördül elé, annak legerősebb bizonyítéka az, hogy a trachomás szemgyuladásról annyit írtak, ellene már annyit tanácsoltak, hogy az ezekről írt müvek egész könyvtárt képviselnek; a hatósági rendeletek egész tömege ad útbaigazítást; mégis a betegség terjed, úgyszólván feltartóztathatlanul. A trachoma ragadós szemgyuladás, melynek fészke a szem kötőhártyája. Néhány szót kell említenem annak anatómiájáról. I. A conjunctiva anatómiája. A conjunctiva vékony, átlátszó nyálkahártya, mely a szemhéjszél belső ajkától vagy 2 mílliméternyire kezdődik és beborítja a szemhéjaknak egész belső felszínét. A kötőhártyának ezen területét szemhéji kötőhártyának nevezzük (conjunctiva tarsi). A conjunctiva szemhéji része, a szemhéjak kemény kötőszövetének (melyet hibásan szemhéjporezuak neveztek el, a német Liedknorpel rossz elnevezés betűszerinti fordítása után; pedig a szemhéjak ezen támaszát képező szövetben porezsejtek nem léteznek, az egész sűrű kötőszövet). Orbita felé álló szélének távolságában hídszerűén húzódik a szemgolyóhoz; tehát mintegy összeköti a szemhéjakat a szemgolyóval, és ezért nevezik az egész hártyát conjunctivának, magyarul kötőhártyának. A conjunctivának ezen részét átmeneti redőnek (fornix conjunctivae) nevezik. A conjunctivának azon darabját, a mely a szemgolyót egész a cornea széléig beborítja, tekéi kötőhártyának (conjunctiva bulbi) nevezik. Szabad szemmel nézve a conjunctiva a cornea szélénél határt ér; azonban mikroskoppal vizsgálva, de kiválóan a szem fejlődését véve számba, a conjunctiva folytatódik a corneára is, illetőleg annak felszínes rétegeit képezi. A conjunctivának a belső szemzúgnál félholdalakú redője is van (plica semilunaris). A conjunctiva gyönge, vékony hártya lévén, kénytelen azon ellenállóbb részek alakjához formálódni a melyekhez tapad. A szemgolyó a szemhéjakhoz nyomja; így a szemhéji rész a szemhéjak alakját, a bulbaris rész a bulbus alakját veszi fel; az átmeneti redő gyürűalakban fut a bulbuson és körülbelül a szem aequatora és a cornea széle közti távolság közepén fekszik. Gyakorlati szempontból felső és alsó átmeneti redőt különböztetünk meg: a felső átmeneti redő a felső szemhéj alatt fekszik és a külső szemzúgtól a belső szemzúgig terjed; az alsó átmeneti redő az alsó szemhéj alatt szintén a külső szemzúgtól a belső szemzúgig húzódik. A szemhéji conjunctiva élénkvörös; felülről és alulról húzódó vérerek faszerű elágazódását igen jól láthatjuk benne; átlátszó lévén, a szemhéj kemény kötőszövetében egymással párirányosan futó Meibom-féle mirigyek is mint vastag fehérsárgás csíkok igen jól láthatók. A szemhéji conjunctiva erősen rögzítve van kötőszövettel a szemhéjakhoz; csak a Mtillerféle sima izomrostok tapadási pontjánál kezd a letapadás gyöngülni. A normális szemhéji conjunctiva felszíne egyenletesen sima, csak a Mtiller-féle sima izomrostok tapadási pontjánál mutat némi finom redőződést.
