Szemészet, 1887 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1887-01-30 / 1. szám
látóidegfőn nem találunk oly elváltozást, melyet a rokonszenvi lob továbbterjedési útjára nézve magyarázatként alkalmazni lehessen. m. A rokonszenvi szemlob terjedési módjára vonatkozó elméletek és néhány az irodalomból vett kóreset fontolgatása. A rokonszenvi lob továbbterjedési módjára nézve különösen két körülmény igényli nagyobb mértékben figyelmünket, mely körülmény idáig, úgy látszik, nem méltattatott kellően, legalább együttesen nem. A másodlagosan megbetegedett szem klinikai képét kell a rokonszenvet keltő szem boncztani elváltozásaival párhuzamba helyezni s így az esetet bírálni. Eddig többnyire az történt, hogy a klinikus, a ki a rokonszenvi lob menetét minden phasisában látta, a szem boncztani vizsgálatát górcsövészre bízta. Hogy ez milyen irányban tette kutatásait s mire fordított legtöbb figyelmet, az nem eredt a klinikai tapasztalások útmutatásaiból, hanem sokszor véletlen körülményekből. Mielőtt Albrecht v. Graefe a rokonszenvi lob kérdésével foglalkozott volna, a szemészek Mackenzienak e kérdésre vonatkozó három elméletét úgy fogadták el, a mint felállítójuk tollából eredtek. Klinikai szempontból Tavignot és Arit inkább a sugártest-elmélet mellett nyilatkoztak, de esetet nem hoztak fel. Már Graefe (1857-ben) Müller //.-nek adta vizsgálatra a három bulbust, melyet rokonszenvi lob miatt enucleált (Graefe’s Archiv IV. 1. 363). Müller az egyik praeparatum sugáridegein a sugárelméletre nézve elég jellegzetes elváltozásokat talált (részben atrophizáltak, velőjük eltűnő félben, a központ felé pedig még vezetési képességgel bírók). Ezen lelet természetesen nagy befolyással bírt volna Müllerre, hogy kizárólag csak a sugárelmélet mellett nyilatkozzék, ha véletlenségből egy másik esetben nem a látóidegfőben találta volna a főváltozást. Ezen eset valóban igen érdekes. Nem emlékszem, hogy eset volna leírva, mely ehhez hasonló volna, t. i. hogy a látóidegfő egészen csontosodva legyen (ámbár Mooren állítja, hogy ezt több búvár észlelte). Graefenek egyik esete ilyen volt. Mikor egy gyermeken enucleatiót, illetve az opticus átmetszést akarta végezni, az neki nem sikerült, »mert a látóideg oly tökéletesen elmeszesedett, hogy átmetszése ollóval lehetetlen volt, tehát azt az előrehúzott tekén a sclerához való tapadási helyéről kellett levágni s így a bulbus hátrafelé ablakos lett. A bulbus felnyitása lencse meszesedést mutatott és innen magyarázható a folytontartó chorioiditis és cyclitis«. (Graefe’s Archiv III. 2. 444 1.). Müllert, úgy látszik, ezen esetben a látóideg csontosodása ösztönözte a látóideg-elméletet is melleslegesen pártolni. De hogy Müller ezen esetet nem teljes érdeme szerint vizsgálhatta, abból látszik, hogy a lencsét teljesen elveszettnek tartotta, holott az nemcsak el nem veszett, de még igen érdekes elváltozással bírt, t. i. a mint Graefe róla ír (idézett h.), csontosodva volt, mely körülmény inkább mint a látóideg-csontosodás, a sugárelmélet mellett szól. Kár, hogy Graefe ezen esetet nem egész terjedelmében közölte s így nem tudjuk, hogy az enucleatiónak mily eredménye volt; mert ha a rokonszenvi lob megszűnt, akkor az orbitában maradt csontosodott látóidegfő nem okozhatta azt, még azelőtt sem; ezen esetben tehát bizonyítékot nyernénk nem a látóidegfő-elmélet mellett, hanem épen az ellen, s nem is kellene sokat egyébb ok után fürkésznünk, mert ott van az elmeszesedett lencse, mely az élőn — mint egynéhány általam felhozott esetben — a sugártestre és idegeire folyton tartó ingert okozhatott. Minthogy Müller mégis jobbadán a sugárelmélet mellett nyilatkozott, utána a szemészek mindjobban ezen elméletet fogadták el, s Pagenstecher csakis a sugárideg-elméletet ismerte el. Mooren ellenben az opticusnak is tulajdonít közvetett szerepet a sugáridegek közbenjárásával. Utána különösen Alt volt az, ki a rokonszenvi lob 11 o esetét összeállította, s azt iparkodott bizonyítani, hogy több esetben az opticus a lob terjedésének útja. Knies azután tisztán az experimentum útján, Deutschmann pedig experimentumok és klinikai esetek kapcsán harczol az opticus elmélete mellett. Hogy mit tartsunk ezen kísérletekről, felhozom Deutschmann egyik vallomását ezekre nézve: »Es liegt nahe, andere Thiere zu den gleichen Versuchen heranzuziehen, die vielleicht resistenter gegen die Mikroorganismen, denselben nicht erliegen, also doch ausgesprochene sympathische Ophthalmie bekommen; ich habe es beim Hunde versucht, aber ohne jeden Erfolg« (Graefe’s Archiv XXX. 3. k. 92. 1.). Deutschmann-nak t. i. az uvealtractus megbetegedésének, mint a rokonszenvi lob főtünetének, előidézése egy esetben sem sikerűit. Újabb időben Alt ír le egy neuroretinitis sympathica esetet (Ref. Revue gener, d’opht. 1884, 506. 1.). Én e munkáját csak egy amerikai szaklap után történt ismertetésből ismerem, itt pedig a kóreset nincs leírva, hanem csak az mondatik, hogy sikerűit Altnak egy esetben valóságos rokonszenvi lobot iritissel, cyclitissel és chorioiditissel előidézni. A mig ilyen kísérlet nem sikerül több esetben és biztosabb alapon nem mozog, adig ne áldozzuk ezen egyért a klinikai tapasztalatokat és a talált más kórboncztani elváltozások rationalis magyarázatát. Én ezen pontra nézve, miután leírt eseteimből ismerni tanultam, mire kell leginkább figyelemmel lenni az esetek birálgatásában, nagyobb munkát végezni szándékoztam mint Alt, t. i. az irodalom összes rokonszenvi lob eseteit összeállítani s ennek alapján a kérdés megoldásához adatokat szolgáltatni. Meg is kezdtem a munkát, de látván, hogy a rokonszenvi lobról, illetve továbbterjedési módjáról magamnak alkotott fogalom szerint majdnem az összes esetek a sugárideg-elmélet keretébe esnek, ezért eltökéltem magamat az egyszerűbb úton járni, vagyis csak azon eseteket kikeresni, melyeket néhány szemész régebben és újabban oly czélból közölt, hogy az opticus elméletet bizonyítsa. Mielőtt ilyen eseteket közelebbről megtekintenénk, lássuk mi a rokonszenvi lobban szenvedő egyén egyik és másik szemére nézve a jellegzetes ? Midőn a klinikus a rokonszenvi lobot konstatálja, mindig a következő symptomákra támasztja ítéletét: fájdalmak a szemben, néha a félfejben is, továbbá neuralgiák, fénykerülés, könnyezés, alkalmazkodási hibák, a cornea körüli belövelés, iritis, synechiák, Descemetitis, csarnokvíz-zavarodás, üvegtesthomályok s a mellső uvealis tractus megbetegedésének egyébb tünetei. A rokonszenvi lobot keltő szemben az enucleatio után a főváltozásokat szintén az annak előtte legfőbb érzékenységgel bíró sugártestben találjuk. Ha tehát úgy az ok mint az okozat egy helyen van, akkor nem igazolt azon sejtelem, hogy itt székel a baj induló pontja ? Igaz, hogy néha a betegek a rokonszenvi lobban rossz látásról is panaszkodnak, a mi a retina vagy opticus elváltozásaira is hagyna következtetni, de ezt könnyen az uvealis tractus izgalmaiból is lehet megmagyarázni, a melyek könnyen okozhatnak rossz látást ; megfordítva azonban az opticus vagy a retina rossz látása soha sem okozza a tractus megbetegedését. Egy papillitis vagy retinitisbői soha sem származik iritis vagy cyclitis. Ezen taglalás szem előtt tartásával könnyen igazodhatunk el az említett egynéhány opticus elméleti esetben. Szépen birálgatja s részben megczáfolja Mauthner (Vorträge etc. 1881. 50. 1.) a retinitis sympathica több esetét, de mikor arra kerül a sor, hogy ezen kérdésben véleményt adjon, akkor azon sejtelmének ad kifejezést, hogy alkalmasint több esetben fordúl elő retinitis sympathica, mint a hogy azt tükörrel constatálni képesek lennénk. Én e helyen az opticus elmélet főhirdetői csak azon eseteinek birálgatására szorítkozom, a melyeket ők állításaik mellett mint paradigmát hoztak föl. Mooren (Sympath. Gesichtsstörungen 1869. 122. 1.) esetében »a kitartás hiánya a látásban és a szem fájása egy műszem viselése által okozva, továbbá a cornea körüli injectio, neuralgia ciliaris, iritis, oedema conjunctivae, szűk pupilla, praecipitatumok a cornea hátsó felületén« voltak a symp. lob tünetei. Vájjon ezekből jobban lehet-e az opticus-terjedésre, mint a sugáridegekére következtetni ? Alt két esetében (Knapp’s Archiv VI. 286. és VII. 390.) a papilla és a retina vérbőségét nemsokára iridochorioiditis követte, egy harmadik esetben az elsődlegesen megbetegedett szem glaucomában szenvedett. Az utóbbira nézve azon véleményben vagyok, hogy ezen glaucoma nem sympathicus úton keletkezett. A mint általános bajokból származik a glaucoma az egyik szemen, úgy
